Dont'be scared to fly alone...

Hát akkor most ugrik a majom a vízbe :$ Meg is hoztam a következő blogot :) annyi kivétellel hogy nem itt hanem neonon :) azt mondják ott kényelmesebb :) remélem tetszeni fog :) egyenlőre még csak egy kis bevezetés van fent :) Viszont nem bírtam ki hogy ne rakjam fel :) folytatás??? hát az még nincs.. ennyi van szívecskéim amennyit láttok :) Ötletem??? Mint a tenger :D csak meg kéne fogalmazni :)
Köszönöm a sok "búcsú kommentárt" és akkor szerintem üdvözöljük egymás ismét :) ;)
Szeretlek titeket :) <3

http://heartmysoul.blog.neon.hu/

Please ...remmeber me

77.fejezet *No name*

Fogalmam sincs hogy kezdjek neki . És félek nagyot fogtok bennem csalódni :/ De meg kell tennem . El kell mondanom hogy a 7 a szerencse számom , és a 77. fejezet szerintem egy tökéletes szám erre az "eseményre". Február 6.-án volt egy éve hogy feltettem egy gyalázatosan kezdő fejezetet... XD :$ És nem állítom azt, hogy most is valami fantasztikus író lennék ,mert nem!A helyesírásom mai napig katasztrofális :") , és így vissza olvasva annyi értelmetlen mondatot írtam le hogy az szörnyű XD de én ez vagyok . A lusta de mégis álmodozó Alyshon :') És biztos vagyok benne hogy fejlődtem :)   

Ezalatt az egy év alatt Szert tettem : sok olvasóra, támogatóra, barátokra, és élményre! 

Megéltem azt is hogy vázlatot írtam füzetbe, hogy egész nap nem tudtam másra gondolni csak hogy mikor írhatom már le a gondolatomat. Volt hogy egész nap a gép előtt ültem és pötyögtem , volt hogy a lélek nem vett rá hogy írjak. :) A nyári szünetben mikor unatkoztam a társaságot a betűkön keresztül kerestem , és az álmaimban megjelenő jelenteket körmöltem. Harcoltam értetek és ezért a blogért anyával , és ódákat zengtem rólatok és a történetről apának. És megérte :) Sok blogot olvastam már és soknak a végét is láttam, és én úgy döntöttem nem csak egyszerűen faképnél hagylak titeket , hanem elmondom nektek , mert ninimum ennyit megérdemeltek hogy EZ... az utolsó bejegyzésem egy huzamos időre Aly történetéből! 

Természetesen nem szándékozom megszüntetni veletek minden kapcsolatot , és az írást sem szeretném hanyagolni :) Az életemhez tartoztok :) Nyitok majd egy új blogot :) Minden valószínűséggel a neonon :)
Ha valaki esetleg szeretne velem (őrült módon) kapcsolatot felvenni akkor a tejes nevem ami szerint a facebookon is fent vagyok Beji Szabó Bernadett . Vagy ha esetleg késztető vágyat éreztek arra hogy belém sulykoljátok ezzel a döntésemmel, mennyire hülye vagyok akkor a Twitter nevem BAllysh. Nem szeretnék senkit kiemelni közületek mert mindannyian nagyon fontosak vagytok számomra! Egy dolgot kérek még tőletek utoljára .

Minden mostani olvasóm aki még itt van velem ... Hagyjon egy utolsó komit a nevével, és egy iszonyat nagy kritikát a kedvemért, Minden sérelmével , minden boldogságával ami a blogommal kapcsolatosan érintette, ne kímélj a régi hibáimtól sem ;D mert abból tanulhatok még a közel jövőben. 

Ha valaki szeretne akkor, akár nosztalgiázhatunk is :D Minden komentre válaszolni fogok :D Ez most itt írásban adom .. és hát nem tudom mit írhatnék még ... Talán hogy sírok ... Igen ... fáj ... és kérlek ...

Maybe ...please... remember me... 

Alyshon ( Luvyall )

Fordultam egyet és meglepődésemre nem ütköztem senkibe, erre ébredtem fel. Szemeim rögtön kinyitódtak, ugyan a fény bántotta őket de nem érdekelt. Justin nem volt mellettem . Nem mondom hogy nem ijedtem meg mert akkor hazudnék de nem is pánikoltam be. A lenge lepedőt ami rám volt terítve magam köré fontam és úgy ültem fel az ágyban . Ekkor eszméltem csak rá hogy hol is vagyok pontosan. Teljesen biztos voltam benne hogy elpirultam. Arcomra kimondhatatlan mosoly ült. Bal kezemmel markolásztam a lepedőt mellem előtt mint egy szégyenlős kislány jobb kezem ujjaival viszont megérintettem ajkaimat. Lehunytam a szemeimet és minden gyönyörű pillanat beugrott a gondolataimba a tegnap estéről. Valahogy teljesen másnak éreztem magamat. Kimondhatatlanul boldog voltam. Körül néztem a szobában, a terasz ajtaja nyitva volt, biztos ő nyitotta ki. Meleg volt , Fülledt meleg, az embernek kedve támadt volna egész nap egy medencébe ülni és meg sem mozdulni, de én mégis meg akartam őt keresni . Kiszálltam az ágyból a lepedőt magam után hagyva és a bőröndömhöz indultam, kikaptam belőle egy tangát és egy fehér térd alá érő ruhát amibe egy gyors mozdulattal fel is vettem. Mezítláb indultam ki a fürdőszobából, ahol gyorsan fogat és arcot mostam. A tükörből mintha egy teljesen más ember nézett volna vissza rám, elöntött a varázslat, ismételt nagy mosoly jelent meg az arcomon a gondolattól. Nagy levegővel próbáltam nyugtatni magam. Kezemet bevizeztem és a tarkómra fektettem tenyeremet. Miután úgy véltem hogy nem nézek ki úgy mint egy szépen megfőtt rák amit az éttermekben eléd tesznek , elindultam Kedvesem keresésére.

Halkan és könnyedén sétáltam végig a folyósón és első sorban a nappali felé vettem az irányt. Justin nem bújócskázott, biztos csak hamar felébredt. A kanapén ült meggörnyedve nekem oldalasan és egy jegyzetfüzetet tartott kezében. Amint beléptem közvetlen a nappaliba, mintha érzékelte volna az aurámat, felém fordult. Gyengéd mosoly ült ki az arcára és szinte hívogatott a szemeivel . Hamar megtettem a köztünk lévő távolságot és álltam elé. Felkuncogott letette a Jegyzet füzetet maga mellé , felnyúlt kezeimért és lehúzott ölébe. Egyik combjára ültem míg lábaimat belógattam övéi közé , egyik kezemet térdére simítottam ő pedig összekulcsolta ujjainkat.

- Jó reggelt! – mosolyogva harapott ajkába én pedig egy óvatos csókot leheltem rájuk. Nem volt olyan mint a tegnap esti csókjaink , de a maga módján úgy ahogy az is, ez is pontosan így volt tökéletes.

- Jó reggel! – Egymás szemeit kémlelve csodáltuk a másikat és szavak nélkül tudtuk hogy mi tagadás jók voltunk tegnap. Ismételtem elpirulhattam így fejemet egy zavart mosollyal hajtottam le mellkasára.

- Na mizu kislány? – érzékeltem hogy mellkasa megremeg a feltörni akaró kuncogástól de nem hallottam a hangját tehát vissza fojthatta.

- Nem vagyok Kislány! – mondtam durcin és felegyenesedtem – Te viszont eltűntél. – Vádoltam meg bohókásan.

- 9 óta fent vagyok . – vigyorodott el amit nem értettem de aztán folytatta és megvilágosodtam. – Dél van.

- Az lehetetlen!- fejemet az óra után kaptam és tény ami tény, hogy már nem is dél hanem fél egy volt.  – Úr isten! – Nagy levegőt véve hátra billentettem a fejemet.

- Felébresztettelek? – kérdezte óvatosan , ujjaival kezemet kezdte simogatni .

- Nem dehogy is!- kaptam rá a tekintetemet. – Mit csinálsz? – Néztem érdeklődve a papír tömbre, amit az előbb lehelyezett maga mellé.

- Eszembe jutott az este egy dalszöveg, még évekkel ez előttről és annak a dalszövegét próbáltam leírni. – morcos arcot vágott és felvette magunk mellől irományát. – Nem jutnak eszembe a sorok… - fejét úgy rázta mintha ez egy igazi nagy tragédia volna. Eszembe jutott valami.

- Miért nem játszod el? Ha a dallama megvan akkor biztos menne a szöveg is . – ez könnyen jött ötlet volt mert sokszor a régi mozdulatok csak akkor jönnek elő ha meghallgatom egyszer a zenét.

- Talán … - elgondolkozott fején csak vigyorogni tudtam . Nyomtam egy cuppanós puszit az arcára . majd kipattantam az öléből.

- Hová sietsz? – szólt utánam de szó nélkül hagytam ott és igyekeztem hálószobánkba ahol a gitárja pihent. Felkaptam és azzal siettem vissza hozzá . Értetlenül nézett rám mire én csak leültem bal oldalára és a kezébe nyomtam a gitárt.

- Próbáld meg eljátszani. – nem tudom miért de izgatottá váltam . Talán fúrta az oldalamat a kíváncsiság hogy milyen dal is juthatott eszébe a tegnap este után . 

***
*2 hét múlva.*

- Ha azt mondom, hogy feszesebben akkor azt úgy is értem! – izzadtam, fáradt voltam, és a tüdőm majd beszakadt.

- Nem megy! Érti? – már lassan 3 órája teljesen kiakadtam de most ki is törtem.

- Hát akkor ne számíts felvételire. – szúrós szemekkel nézett rám én pedig álltam a pillantását.

- Tanárnő én csak egyszerűen fáradt vagyok…- próbáltam mentegetőzni, mert ez, az volt.

- Akkor menj haza! – mondta megkönnyebbülten és lehajolt a táskájáért.

- Csak 10 perc szünetet kérek. – kétségbe estem , ha elmegy akkor senki nem fog segíteni .

- Az életben nem kapsz 10 percet! Az életben akkor is dolgozol, hogyha tudod hogy eltörik a lábad a munka végére, akkor is megcsinálod a munkát. Nincs 10 perc! Az idő pénz! – Az eddig fülledt teremben megállt a levegő, és hirtelen harag futott rajta végig. Mintha Miss. Quer most csalódott volna , jött egy hirtelen fordulat, majd hidegen folytatta. – Eleget kivételeztem már veled, ennél többet nem tehetek . – Szavai szinte felpofoztak .

Az iskolában minden tanár tudott a hangstúdiós esetről és a titoktartási kérelemről amit szerződésben kötettünk meg. Ezek után hogy átcseréltem Cherrel a kiszabott órákat , nem voltam valami jó pozícióban tánctanáromnál sem, végig éreztette velem az a bizonyos lenézést.

- Tanárnő csinálom! – mondtam határozottan és beálltam a tükör elé .

- Nekem ez nem elég! Nem a kétségbeesésedre van szükségem, hanem az akarat erődre amit már az első évben tanúsítottál. – hangja meg enyhült, de éreztem, hogy ettől még nem leszek előrébb. Miért éreztem azt, hogy a táncórának ezennel vége? – Gondold át hol áll a fejed, tisztítsd ki a fejedet a felvételire. – lassan elindult a terem kijárata felé .

- Tanárnő! Kérem! – nem mertem utána futni mert féltem hogy belelépek az aurájába , ami jelen pillanatban nem éppen a leg tanácsosabb . Megtorpant.

- A koreográfiát tudod. Én ennyit tehettem … amit még elmondhatok , és minden társadnak elmondtam , a rögtönzött, ott betanult koreográfiába pedig ne vigyél bele csak annyit önmagadból amennyi a megszabott. Ott arra kíváncsiak hogy mennyire vagy alkalmazkodó és engedelmes, nem pedig arra hogy mennyire tündökölsz. – ezzel egyértelműen véget vetett az órának és kilépett a teremből .

A feszültség tombolt bennem, szívem nagyokat vergődött a mellkasom és normál helye között. Hétvégén itt van a felvételi, és egyáltalán nem vagyok formában. Valahogy a kedvem teljesen elszegődött az egésztől. Elkényelmesedtem talán? Felhajtottam a nadrágszáram egyikét levettem a félvállas fölsőmet és ledobtam a kispadra. Magamra kaptam a kapucnis fölsőmet, aminek a zsebében ott lapult az MP4-em. Össze kell szednem magamat és akármennyire is elment a tanárom, nekem még formába kell jönnöm hétvégére. Rácsatlakoztattam a kis kütyümet az erősítőkre, és elindítottam egy elég régi számot. Beálltam a tükör elé és csak táncoltam. Nem is tudom most ez miért volt jó . Csak csináltam , van mikor a dolgoknak nincs értelme , már csak tesszük azt, amire azt hisszük hogy helyes. 

 

***
*A felvételi napja*

A mellkasom levegő hiányában durván fel s le mozgott, nem kaptam levegőt. A tánctanár aki betanította a koreográfiát nem kímélt. Lehetetlen hogy én ezt megcsináljam Alig kapok levegőt. A mellettem ácsorgó lányok teljesen ismeretlenek számomra, Az iskola falai keménységet sugároznak felém, nem érzem az idetartozásomat, szívem szerint elmenekülnék . A folyosó végén ajtó csapódást hallottam. A régi faragott fa ajtón egy vékony lány alakja jelent meg, és lelkem felsóhajtott mikor megláttam.

- Eljöttél?! – kérdeztem nyakába borulva.

- Még szép hogy támogatom a legjobb barátnőmet! – szorosan magához ölelt ő volt az én ments váram .

- Nem fog menni Cher! Én teljesen padlón vagyok! - Lábaim megremegtek de még valahogy mindig álltam , talán ő adta a támaszom .

- Dehogynem menni fog! – mondta határozottan.

- Következő csoport! – A szólításra kétségbeesés lett rajtam úrrá .

- Mennie kell! És menni is fog! – Eltolt magától, és határozottan bólogatott – Levegő kifúj…. – mondta és én úgy tettem- …levegő beszív! – Azzal elentgedett én pedig remegve de megindultam a terem felé , a tömeg végén .

Beálltam az első sor végére és haptákba vágtam magam mint a többi táncos.

Az egész testem megremegett mikor egy magas vékony nő állt fel a velünk hosszan elhúzódó asztal mögött és végig mért minket.

- Hölgyeim és uraim! Önöknek, egy lehetőségük van bemutatni,  hogy érdemesek arra hogy az iskolánk tanulóinak mondhassák magukat. Egyetlen lehetőségük van arra hogy a hírességek háttértáncosaivá avanzsáljuk önöket, Egy lehetőség, ami megismételhetetlen! Ha valaki úgy érzi hogy még nem áll készen … - itt elhallgatott és még egyszer végig mért minket. – Akkor az most hagyja el a termet és inkább jöjjön vissza jövőre!

Hogy mit éreztem? Az leírhatatlan . Féltem. Féltem kimenni a teremből , és féltem itt maradni.

- Hátakkor tisztelt tanulók… pozícióba! … Zene ! … 5...6...7…8!

Megvolt minden mozdulat… Miért érzem mégis kevésnek ? ….

***
* 2 hónap múlva*

- Anyuuuuuuuuu ! – a lépcső nehéz akadály volt számomra úgy hogy félig rajtam sem volt a pólóm .

- A konyhában vagyok! – hallottam a választ és már a lépcső alján voltam, aminek az utolsó fokát, persze hogy elnéztem, de hál istennek nem estem orra.

- Justin mindjárt itt lesz! – mondtam mikor sikerült beesnem a konyhába.

- Rendben!- mosolygott rám a pult mögül. A kedvenc sütimet csinálta. Holnap után van a ballagásom! Nagy a sürgésforgás mostanság a házban.  – Menj ki elé és nézd meg a postát! Aztán ha megjött leülünk vacsizni. – Szemével a kulcsos láda felé bökött de én már ott is voltam és hiper sebességgel le is kaptam a kulcsot.

- Mindjárt jövök! – mondtam és már a bejárat felé is vettem az irányt. Mezítláb téptem fel az ajtót és úgy léptem ki az előkertünkbe. A fű már gyönyörűen zöldellt. A tavasz hamar köszöntött be itt nálunk, ez volt az egyik kedvenc évszakom . A postaládához szaladtam és a kulccsal keveset babrálva ki is nyitottam .

Kikaptam a borítékokat a ládából, és míg egyik kezemmel már nézegettem a sok levél közül a legfelsőt, a másikkal kulcsoltam vissza a ládát. Zsebre dugtam a kiskulcsot . és lassan lapozni kezdtem a leveleket, a legfelsőt mindig alulra lakva.

Víz, Gáz, Telefon, Internet … és mikor megláttam a baba kék borítékot a tetején a felirattal és a címzett helyén az én nevemmel azt hittem ott sikítom el magam .

- Anyaaaaaaaaaa ! – nem mentem vele semmire de úgysem hallja.

Hezitáltam hogy beszaladjak e hozzá , hogy együtt nyissuk ki a levelemet amit a megjelölt tánc iskolától kaptam, de mikor az ajtóra pillantottam majd az utca végére, láttam bekanyarodni a nagy böszme fekete Rang Rovert. Ismét a borítékra lestem és nem bírtam ki kicsit toporogtam egy helyben majd a többi levelet a lábam közé préselve kiragadva a sokaságból azt az egyet, és feltéptem a tetejét. Nem érdekelt hogy meggyűröm a lapot , tudni akartam hogy felvettek-e. Remegő kezellek hajtottam szét alapot és kezdtem el olvasni a sorokat. Az óriási vigyor már az első sor után lefagyott az arcomról . A második sornál hanyagul ejtettem kezemet magam mellé és  estem térdre. Könnyeim azok ellenére, hogy megálljt parancsoltam nekik gondolatban, patakokban folytak le az arcomon. Nem szabad sírnom, megfogadtam, hogy nem fogok sírni. De akkor miért ilyen nehéz.

- Aly! – kétségbe esett kiáltás volt értem.

Mintha én kiáltottam volna az életem után, ami most hullott összerakhatatlan darabokra. Amire még emlékszem… az két védelmező kar körém fonódása.

- Nem vettek fel! – nyögtem – Mi lesz most velem?

Az egyetlen amitől magamhoz tértem, fogalmam sincs mennyi idő után , egy hideg pohár víz egyenesen az arcomba és egy anyai pofon .

- Szedd, össze megadat! – Anyám kétségbe esett mégis dühös arca volt előttem, és karomat még mindig fogta két oldalról valaki. Nagyot nyeltem meglepettségemben és körül néztem . A konyhában voltam . És az egyetlen rajtam és anyámon kívül aki itt tartózkodott az Justin volt aki kétségbeesett és gondterhelt szemekkel pásztázott engem …

***

Elméletileg úgy terveztem hogy itt zárom le :/ :) De nem bírtam ki hogy ne tegyem hozzá azt amit hónapokkal ezelőtt írtam már folytatásnak mikor megszületett az ötlet. Szerintem így sokkal nyugodtabb vége lesz :)

 

Fiatal voltam mikor Hope megszületett. Váratlanul jött. Az elején nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Szerelmes voltam. Feltétlenül szerelmes. Senki és semmi más nem létezett számomra. Szerelmünk viszont egy gyönyörű gyümölcsbe fogant. Szerelmes voltam, de már nem ő volt számomra a legfontosabb. Második helyre szorult lányomhoz képest. Tudtam, hogy mindenen keresztül kell segítenem. Együtt neveltük fel. Képletesen. Hisz egyedül voltam otthon. Csak Hope és én.

***

E/3:

A park gyönyörű naplementében úszik. A különlegessége még is a játszótér. Ahol olyan sok gyerek játszik önfeledten gondok nélkül. Homokoznak, hintáznak, csúszdáznak és fogócskáznak. Az összes gyönyörű baba. Eközben a padokon anyukák ülnek és mosolyogva figyelik őket. Beszélgetnek, pletykálnak, satöbbi. Viszont felfigyelhetünk két felettébb fiatal anyukára. Történetem fontos szereplői lesznek. Hallgassuk meg miről is beszélgetnek.

- Ezek szerint nem jön haza hétvégén.

- Talán jövő héten. Pedig a Hope nagyon várja. - A hosszú barna hajú hölgy, említett kislányát kereste szemeivel.

- Hétfőn kezdődik az ovi. – tudatosította barátnője a nőben a tényt.

- A telefonban azt mondta neki, hogy hétfőn reggel jön. – Elmosolyodott mikor Meglátta kislányát egy aranyos barna hajú fiúval a homokozóban. –Nálatok minden rendben? – fordult vissza barátnőjéhez.

- Tegnap apával együtt biliztek. – mosolygott a kérdésen a másik majd mosolyogva fiára mutatott. Pont arra a kisfiúra, aki a homokozóban játszott egy gyönyörű kislánnyal. – Pont határidőre lett szobatiszta. Különben nem mehetett volna idén oviba.

- Örülök, hogy egyszerre mennek. Valamivel könnyebb lesz.

 - Mi lesz, ha a kortársai rájönnek, hogy ki is ő? Erre még nem gondoltatok?

- A kortársai még nem fogják fel igazándiból. Az óvó nénikkel meg beszéltem. – Sóhajtott nagyot.

- És később? Hogyan tovább? – érdeklődött barátnője.

- Majd megtanítom neki, hogy mit mondhat és mit nem, nem tehetek mást. De lassan menjünk. - mondta majd felállt a padról. – Hope! Kicsikém! Gyertek!

- Mat, te is gyere!

A két kis lurkó fejüket egyszerre kapta fel és indult meg szaladva anyukájuk felé.

***

2.

Aly: 

A szívem megszakadt, hogy aznap így kellett látnom őt. A lelkem egy része zokogott.

Az igazgató az iskolából azzal az indokkal hívott fel, hogy nagy gondok vannak lányom viselkedésével. A titkárnő a portánál ügyet sem vetett rám. Néha-néha felnézett rám a nálam kicsivel fiatalabb lány, de mikor rajta kaptam rögtön lesütötte a tekintetét.

- Mrs. Borde, kérem kerüljön beljebb. - szólt ki az igazgatónő az irodájából. Felvettem magam mellől a táskámat és sietve lépkedtem közelebb az ajtóhoz. Betessékelt. Becsukta mögöttem az ajtót én pedig helyet foglaltam az általa helyet kínált székre.

- Mi lett volna ilyen sürgős? – kérdeztem illedelmesen. Ez az első eset, hogy be kellett jönnöm az iskolába.

- Tudja hölgyem lánya viselkedése kifogástalan, volt. De fogalmunk sincs, hogy mi lehet az oka annak, hogy ma rátámadt az egyik társára. – Le nem tudom írni azt az érzést, ami rám tört, csak kitágult szemekkel hallgattam tovább az igazgatónő szavait. – Azon gondolkoztunk az iskola pszichológussal, hogy nincsenek-e esetleg otthon bajok, a családban?- megalázva éreztem magamat és megtörve. Tudtam nagyon jól, hogy ez a kérdés több féle szempontot is hordoz magában. Nem hiszem, hogy ha a lányom hasonló helyzetben lenne, mint a többi társai akkor felmerült volna ennek a dolognak a gondolata egyáltalán.

- A családunkban nincsen semmilyen baj. Férjemmel a kapcsolatom mai napig teljes mértékben harmonikus. Az iskolának ennél többről nem kell tudnia. Ebben megállapodtunk mikor beírattam ide a lányomat. – az igazat mondtam csak is az igazat.

- Hölgyem a lánya viselkedése akkor sem helyén való. Szeretném felhívni a figyelmét egy rendes iskolán kívüli gyermek pszichológusra. –elő vett egy névjegykártyát és elém tolta az asztalon. Nem akartam, hogy a lányom még ennél is rosszabbul éreztem magát. Nem tudtam, még hogy mi a baja. De nem hinném, hogy egy ilyen kicsi gyermek ok nélkül verekedett volna, hiszen pont abban a korban van, amikor a legtisztább lélek. Féltem, hogy bántották.

- Asszonyom. A lányom nem lelki beteg. Csak egy kivételes eset, de ettől függetlenül még ugyan olyan, mint a társai. Nem hinném, hogy le kéne degradálni. Biztos ön abban, hogy ok nélkül támadta le a társát? Ismerem a lányomat és nem az a fajta, aki ok nélkül cselekedne. – jelentettem ki.

- A munkámat teljes körben végzem és én magam kérdeztem meg a lányát, hogy mi volt az indítéka arra, amit tett. – Jelentette ki.

- És mi volt rá a válasza? –kérdeztem kitartóan. Kezdett ez a beszélgetés egyre feszültebbé válni.

- Nem tudott értelmes magyarázatot adni viselkedésére. Helyesbítem, kifejezésemet: Nem mondta el, mi történt. – nem tudtam mit tenni, ha lányom nem mondott felhasználhatót, amiből értelmes következtetésre jutottam volna, mint anyja.

- Akkor sem viszem pszichológushoz. Tudomásul vettem a történteket és biztos lehet benne, hogy egyelőre, még el tudom intézni a dolgokat. – álltam fel helyemről. Ezekkel az üres ismeretekkel, nem tudtam mit kezdeni. Legbelül tudtam, hogy lányom nem bűnös, legalábbis nem csak ő bűnös.

- Hölgyem figyelmeztetnem kell, hogy ha még egyszer előfordulna ilyesfajta incidens, akkor az iskolánk jogosult arra, hogy társai feszélyezéséért eltanácsolhatom lányát egy másik iskolába. – a kijelentése kicsit meg félemlített.

- Értettem, és elnézését kérem a bonyodalmakért. - mondtam illedelmesen, de cseppet sem szégyenkeztem. Nem hittem, hogy van rá okom.

- Hisz a nevelés része. - Hangja megvető volt. Mintha én nem végezném el jól a dolgomat.

Magamtól fordultam meg és mentem ki az ajtón. Az igazgatónő jött utánam, úgymond kikísért. Viszont mikor megláttam egy kislányt egy ismerős ruházatban az ajtóval szembeni széken ülni, akinek a lába le sem ért a székről, éreztem valami nincs rendben. Kicsi lányom lehajtott fejjel ült a szék elejében és kapaszkodott annak szélébe. Talán arra kapta fel a fejét, hogy a titkárnő kinyitotta a mellettem lévő csapóajtót és kilépett mellém. Láttam, hogy szája fel van repedve. Dühös lettem. A titkárnő valami lapot dugott az orrom alá, de én eltoltam a kezét és sietve mentem csepségem felé.

- Anyu … - szemeiben könnyek gyűltek és mintha félt volna. Elé guggoltam és a szék karfájára támasztottam egyik kezem Másikkal pedig állánál fogva felemeltem gyönyörű kis arcocskáját és el sem hittem, hogy bántották őt.

- Nagyon fáj?- kérdeztem tőle. Tudni akartam mindent. Tudni akartam ki bántotta. Megrázta a fejét majd kétségbe esetten megölelte a nyakamat.

- Anyu kérlek, ne haragudj! – Éreztem, hogy sír. Táskámat kezemből leejtettem magunk mellé és szorosan magamhoz öleltem. Simogattam kicsi hátát, hogy nyugodjon meg.

- Nem haragszom. - Suttogtam neki és nyomtam egy puszit a feje búbjára. Arcát nyakamba temette én pedig még szorosabban öleltem magamhoz. –Mond el nekem hogy mi történt. – kérleltem. Kétségbe volt esve. Leírhatatlan érzés volt, hogy így kell látnom őt és még azt sem tudom, hogy miért zokog ennyire. Legalább mikor tudtam, hogy elesett és felhorzsolta a kezét, be kell kötni a sebet. Vagy mikor beüti a buksiját, gyógy puszit kell neki adni rá. De most tehetetlen voltam.

- Én bocsánatot kértem! Esküszöm! És nem akartam! Mondtam neki, hogy kérdezzen meg téged! Azt mondta hazudok! Azt mondta, hogy egy senki vagyok! … Gúnyolódott a nevemmel!  Aztán azt mondta, hogy biztos te is hazudsz. Leverte a tolltartómat, amit aputól kaptam… Anya én nem akartam! Tényleg! Ne haragudj rám! Nem fordul elő többet! - Torka elszorult. Nem kapott levegőt. Fogalmam sem volt mit érezhet szegény lelkem. De azt tudtam, hogy százszor, ezerszer és milliomodszor jobban fáj neki ez a dolog annál is, mint ahogy nekem fáj az, hogy így látom, pedig én mondom, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Nem ő volt a hibás.

- Ssshh.., Semmi baj nincsen rendben? Nem haragszom. – Kicsit eltoltam magamtól vállánál fogva, de semmi képen nem taszítottam ki anyai védelmemből. Nem is akartam, sőt jobbnak láttam, ha most biztonságba érzi magát. Szemeit dörzsölgetve, nyeldesett nagyokat és próbálta eltüntetni még néha-néha előbukó könnyeit.

- Szerintem az lesz a legjobb, ha átiratom másik iskolába. Mondjuk a város másik végébe. - Fordultam kicsit hátra az igazgatónőhöz.  Felálltam Hope mellől, de oldalamhoz szorítottam és hátát nyugtatóan simogattam.

- Hölgyem azt egy héten belül nem lehet elintézni és szerintem nem ez a legjobb megoldás. – felelte az igazgató nő mosolyogva.

Hát persze, ilyenkor bezzeg már nem olyan nagy a szája. Az iskola elég nagy „támogatást kapott” tőlünk, a hallgatásukért. Az ilyen gusztustalan személyek miatt utáltam csak ezt az egészet. Nélkülük Hopenak sem lett volna olyan nehéz.

- Leigazolom azt a két hetet. Hope amúgy sem az a betegeskedős fajta. Nem hiszem, hogy a tanulmányán rontana ez a két hét. Amúgy sincs még hiányzása. Ha szükséges, akkor tanulok vele én minden nap, míg el nem intézi a papírokat. Ez kötelessége, ezzel tisztában nagyok! – éltem az ügyvédünk szavaival. - És ne feledje a titoktartási kötelezettségeit ismertetni a munkatársaival. – hangom határozott volt és fenyegető, hogy ne lett volna az. A gyerekemért a tűzön is keresztülmentem volna. – Ellentmondás nincs. Így döntöttem. Ha bele kötne, akkor írásba adom jogerősen és holnap behozom önnek. – ezzel le is zártam ezt a témát.

- Értettem . A jövő hetet gyermeke az új iskolájában kezdheti. A papírjait pedig hétvégén én magam viszem el és dobom be a postaládájukba…

Soha nem tudtam meg mekkora törés volt ez a nap számára. Hisz már csak annyit mesélt el az egészből hogy a nagy „verekedés” amit rajztanára túl spilázott, úgy kezdődött, hogy bokán rúgta Jessica nevezetű osztálytársát az meg rögtön arcon ütötte…

Az érzéseiről nem beszélt. Csak annyit tudtam még megállapítani nap következő történéseiből, hogy mi volt az, ami az utolsó cseppvolt neki a pohárban, amiért valószínűleg megrúgta azt a másik kislányt.

Felrohant az emeletre, kiszórta a tolltartójából az össze színes ceruzát a földre. Majd könyörögve fordult felém hogy mossam ki neki, merthogy "Jessica lelökte, direkt a földre!". A tolltartó, amit az apjától kapott az ovi utolsó napján…

3.

Hope:

***

Anya ragaszkodott ehhez az egészhez. Hihetetlen hogy ez ember szülei milyen összetartóak tudnak lenni, ha az életünk megkeserítéséről van szó . Mat természetesen még élvezte is a helyzetet. Jól kiröhögött reggel mikor kisétáltam elé a kapuba még hálóruhába. Örültem, hogy letudtam a tavalyi évemet. Nem is a sulival lenne a gond, hanem inkább a pályaválasztással.

- Köszöntöm önöket itt New York egyik leg erősebb iskolájában a Powerhillben! – Hanyagul vetettem le a táskámat a padom mellé és próbáltam összpontosítani , arra, amit az előbb megjelent köpcös fazon mond. – Önök az építészmérnöki szak. gólyái. Ha nem jó helyen járnak, kérem, hagyják el a termet és keressék meg az önök által kiválasztott szakmatantárgy termét. – Kis csend. Majd gondolom mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki jó helyen jár folytatta. – Bemutatkoznék. Én leszek az osztályfőnökük, kemény 5 évig. A nevem Dr. Ferdinánd Quickli, matematika szakos tanár. Én fogom önöknek tanítani a matematikát heti 6 órában.

- Ez valami betanított szöveg szerinted? – Mat a szívbajt hozta rám mikor a fülemhez hajolt.

- Ha nem akkor viszont valami diktatórikus jellem lehet. – kuncogtam.

- Ugye megígéred, hogy megvédesz? – kérdezte, de e közben a tanárt figyeltük, mondókájából viszont nem hallottam egy szót sem.

- Én, téged? Nem inkább fordítva? – Kérdeztem talán kicsit hangosabban a kelleténél.

- Hölgyem! – kirázott a hideg és akkor már tudtam, hogy bajba vagyok. –Mivel az első napján van, itt csak szóban figyelmeztetem. – mondta mély és komolya hangon. Csak bólintottam. – Akkor önnel kezdjük a bemutatkozást. Kérem, álljon fel és mondjon magáról pár szót. - meg ijedtem. Miért pont én? Mérgesen néztem Mattre aki csak kuncogott majd segítette kihúzta alólam a széket, hogy álljak fel. Ezt utáltam a legjobban . Miért érzem ilyenkor mindig azt, hogy hazudok? Pedig nem kéne.

- Hát…- dadogtam . – A nevem Hopeless Borde . Itt élek New Yorkban anyukámmal . – Na, most jön az, amit anya „félhazugságnak „nevezett. – Apukám nem a városban dolgozik , hanem éppen ahová hívják. –ennyi bőven elég is – Tanulni jöttem ide, de barátkozó típus vagyok. Erősségem a művészet, azon belül pedig a zene. A helyi gimnáziumból jöttem ide továbbtanulni. – mondtam a végét egy szuszra.

- De ha a zene az erőssége miért nem művészet szakra jelentkezett? – kötött belém a tanár, de hál’ istennek csak ebbe.

- Az élet szerintem nem arról szól, hogy miben vagyunk, jók vagy mit szeretünk csinálni. – hazudtam. – Hanem arról szól, hogy életben maradjunk ennek a bonyolult kormánynak a keze alatt. Ritka az, aki az álmát élheti úgy, hogy e közben jól él – pedig nekem igen is volt ilyen ismerősöm – De nem vagyok az a fajta ember aki berizikózná a biztonságos életet az álmaiért. Az a fajta ember vagyok, aki megteremti a hozzávalót a kedvenc szórakozásához. És később a családalapítással sem lesznek gondjaim. – szerintem korrektül, elmagyaráztam mindent, A tanár többet belém sem kötött, csak kicsit nézett még engem és utána mellettem ülő bajtársamra nézett.

- Köszönöm hölgyem! Leülhet. – leültem, ahogy mondta - Uram most ön jön! Kérem, mutatkozzon be. - most én nevethettem rajta. Lassan felállt, óriási vigyoromra vágott egy fintort, de neki kezdett.

- A nevem Mathew Butler, de a barátaimnak csak Mat. Szüleimmel mi is itt élünk New Yorkban. Anya ügyvéd, apa pedig informatikus. És a mellettem ülő hölgyemény a legjobb barátom. – jelentett ki mind ezt merészen majd leült. Rosszallóan néztem rá majd inkább a tanárra kaptam a tekintetem nehogy megint baj legyen.

Sorba mentünk minden egyes új osztálytársunkon. Bemutatkoztak hasonló mondatokkal, mint amit mi is elmondtunk. Az osztályfőnökünk lediktálta az órarendünket és a fontosabb események dátumait , az évnek majd a nap java részt haladt tovább.

***

4.

***

- Szerintem akkor is tök nyilvánvalón, leesett volna mindenkinek, hogy jóban vagyunk. – vigyorogtam majd ledobtam a táskámat az íróasztalom mellé .

- Amúgy neked ma nem edzésed van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Majd csak hanyatt vetődött az ágyon és kezét az arcához emelte.

- Úr isten! Dehogynem. –Kaptam fejemhez. Táskámból kiszórtam a tancuccaimat a földre és most már üres és könnyebb formájával indultam meg gardróbom felé. – Hogy felejthettem el?!– majd szitkozódtam egy sort miközben bepakoltam az edzős cuccomat sietve a táskában .

- Mikor kezdődik az edzésed? – kiabált be Mat a szobából.

- Fél 5 –kor! – Gyorsan még betettem a terem cipőmet a táskámba, zipzár összehúz , és már kint is voltam. – Hány óra?- kérdeztem sietve miközben táskámat ledobtam az ajtóba és lerángattam magamról a nadrágomat.

- Ehhez hozzá tudnék szokni. – vigyorgott kajánul az ágyon mikor én egy szál bugyiban és harisnyában kerestem a farmeromat. Ilyenkor szitkozom én az ünneplős ruhát.

- Mat! Az időt ! – szóltam rá, mikor a szemem megakadt a farmeromon.

- Négy óra. Még nem kell sietni. –mondta mikor felült az ágyamon.

- Már így is el fogok késni. - Kaptam fel magamra a farmert.

- Elviszlek kocsival. –Mondta majd felállt megigazítani a nadrágját.

- Megköszönném. Akkor még lesz időm vizet is magamhoz venni. - vigyorogtam rá és trikóm kutatására indultam a gardróbomba , ismét.

- Milyen cinikus lett ismét valaki.

- Ismerhetnél már!- kiáltottam ki a pólóim között turkálva meg is találtam, amit kerestem.

- Mindig meglepődöm! – jött a válasz. De én nagyban csak a blúzom gombjaival vacakoltam. Kintről viszont nagy csend. Gyors mozdulattal inkább kibújtam a kényelmetlen anyagból és magamra kaptam a kényelmes kis felsőmet. Kirohantam a szobába Mire matt már az ajtót nyitotta nekem .

-Hölgyem ! – mutatta az utat én pedig már a táskával a hátamon ki is léptem az ajtót egy .

- Kösz! - t magam után hagyva. Halványan elkaptam még, ahogy szemet forgat. Majd a szokásos utamon indultam el. Megálltam az ismerős ajtó előtt kopogtattam majd már be is nyitottam. Láttam még ahogy Mat becsukja a szobám ajtaját és elindul a folyosón felém .

- Szia anya! – köszöntem neki. Szokás szerint a dolgozó asztala előtt ült és dolgozott. Lenéztem az asztalára miközben nyomtam egy puszit az arcára és láttam, milyen sok munkája van. – Melyik cég sózott rád ennyi könyvelnivalót? – kérdeztem kissé számat elhúzva hogy lássa rajtam az együttérzést.

- Nem lényeges! Már kész vagyok ezzel. -  Nagyot sóhajtott. Elővette a pecsétjét. Határozottan a papír sarkába nyomta majd gyönyörű gyöngybetűkkel alá írja nevét : Alyshon Borde Bieber.

Feelings between friends (Short Story *with Lily Morgan* ...)

Helló mindenkinek !
Remélem nem haragszotok rám nagyon és valamelyest engesztel titeket a következő Novella amit Lily Morgannal eszközöltem... Annyit hozzá fűznék xd hogy imádom a csajt és hogy nagyon nagyokat baromkodtunk az írás alatt... A novella ötlete elméletben az enyém volt. Rárontottam és közöltem vele hogy "Nekünk novellát kell írnunk!"... hogy mi ösztönzött? Az ő novellája és az egyforma érzések amit Justin felé táplálunk. Mind kettőnkben megvan az a pöppecske utálat de eközben a mérhetetlen  imádat is.:$ legalábbis ez nekem így jött le...

Tudnotok kell hogy ha kapnánk egy napot Justinnal ( de azt tényleg csak vele mondjuk egy parkban egy padon ülve ) akkor beszélgetnénk vele egy kicsit. Talán azért is hogy megtudjuk hogy miért fordult meg vele a világ és hogy talán segítsünk neki (ha kell)! Egyekünknek sem kéne a szerelme , de a gondolattal azért valljuk be jó játszani. Épp elméjűek vagyunk csak álmodozók... Novellánk azt tükrözi hogy szeretnénk annak a csupa szív fiúnak a társaságát élvezni ami kölcsönösségen alapszik :)Társaság ... ez a lényeg :)A történet vége talán csak formaság ! De szerintünk ez így van jól :) Azért fűztünk bele szerelmi szálakat mert így sokkal hatásosabb.

Liliyvel a korkülönbség ellenére nagyon jól megértem magamat/megtaláltuk a közös hangot :) és egy élmény vele írni :) és hivatalosan is ...TANÚK ELŐTT! szeretném megkérni őt hogy írjon velem egy könyvet! Azért is fontos ez a gondolat itt, mert szerintem (ha bele egyezik, akkor) neki is számít az hogy NEKTEK(!) mennyire tetszik a közös munkák :)

Utólag is még egyszer szeretném megköszönni hogy ismételt írói válságomban nem hagytatok el ...!
Nagyon sok szeretettel küldjük nektek ezt a novellát ami a szívünkből jött :)

Szeretettel Alyshon <3

***

Imádom, az eget mikor be van borulva. Olyan mélykék, mint a kedvenc színem, különös módon mindig azt mondták, hogy a szemem színe alkalmazkodik az ég színéhez . De most nem volt velem senki , és talán nem csak a színét, hanem a hangulatát is visszatükrözték volna. Dühöngtem, mint a tenger minek a hullámai mellettem csapdosták a partot. Nem bírtam ki otthon! Le kellett jönnöm a játszótérre, ahová nyugodt emlékek kötnek.

Mélyeket szívtam a sós levegő illatából az én „tornyom tetején” mikor hallottam hogy valaki a játékon mászik felfelé . Automatikusan kaptam hátra a fejemet, és a korlátba kapaszkodva készen arra hogy leugorhassak ha ellenség közelít figyeltem a karcsú de mégis szikár alakot aki levetődik nekem háttal a mászóka egyik sarkába tőlem messze.

A fekete póló megfeszült a hátán , és a szürke suttyó sapija bejött. Nem foglalkoztam vele innentől kezdve sokat. Biztos voltam benne hogy nem ismerem, innentől fogva ha nem oktat ki hogy mekkora egy barom is vagyok , nem foglakozom vele. Viszont lehet hogy ez a dolog, mármint hogy nem zaklatjuk egymást ilyen állapotban, nem volt kölcsönös.

- Remélem nem zavarok. - hangja közömbös volt velem szembe, de mégis érződött rajta az a bizonyos megtörtség.

- Engem aztán nem… - beszéltem a tengerhez, mert idegenekkel nem szokás.

- Te miért vagy itt? – kérdésére megfordultam és kicsit meglepetten ért, hogy nem fordult meg felém hogy rám nézzen miközben kérdezett.

- Te miért vagy itt? – kérdeztem vissza hátha ezzel végre lerázhatom a hülye kérdéseit. Azért mert együtt ülünk itt attól még nem kell beszélgetnünk. Mi baja van ennek?

- Szerelmes vagyok? – levette sapkáját és megrázta a haját, biztos deszkás fazon.

- És? – vállat rántva , próbáltam hangommal utalni neki hogy nagyon nem érdekel a kis sztorija.

Nem jött válasz viszont hallottam, hogy mocorog. Csak reménykedtem benne, hogy itt hagy és végre ismét egyedül maradok. De tévedtem , mikor leült mellém érdekes érzések töltöttek el.

- Csak kérlek, ne sikíts! – félve nézett rám engem viszont elöntött a düh hogy azt hiszi én is az egyik rajongója vagyok.

- Nem vagyok a rajongód, miért vagy itt? – kérdeztem szemeimet összeszűrve.

***

Nem az a barátod, akivel nap-mint nap együtt lógsz, mert azok a barátok elvesznek mikor egy kicsit is hanyagolod őket más problémák, miatt. A barát az, akit ritkán látsz, de mégis tökéletes köztetek az összhang és nem telik el úgy egy perc, se hogy szó nélkül maradnátok. Az a barát, aki tudja a legnagyobb titkodat mégsem beszéltek róla soha, figyelembe veszi ugyan, de nem rója a tetteidre, sőt úgy tesz, mintha az teljesen természetes lenne.

- Én voltam lent 30.-án. – hihetetlen hogy ezen veszekszünk.

- Én meg voltam itt 4. én. – nehogy már engem vádoljon, azért mert rég találkoztunk.

- Én akkor Párizsban voltam. – mondta vállat hózva.

- 30. - án osztálykirándultam.

A különös az, hogy mindkettőnk élete nagyon zsúfolt, én vigyázok a két húgomra ő pedig a világot járja . Nem tartjuk a kapcsolatot máshol , se neten se telefonon , úgy beszéltük meg hogyha itt össze futunk akkor összefutunk. Én sem fogok ide járkálni minden egyes nap és ő sem. A sors mind kettőnk szerint irányít minket és ha úgy van rá szükségünk akkor találkozunk .

Éjszakába menőleg beszélgetünk. Mindig olyan dolgokról amit mondjuk mással aki jól ismer minket nem beszélnénk meg.

- Mi van a barátnőddel? – minden alkalmi téma.

- Imádom, bár múltkor volt egy érdekes beszélgetése telefonon Taylorral. – vont vállat.

- De te nem foglakozol vele igaz? – erre csak vállat vont ismét – Anyukád mit szólt hozzá?

- Szokásos monológ… - amit én már nagyon jól ismertem, mert fantasztikusan tudja előadni. – Most tőled is meg fogom kapni? – kérdezte félve.

- Nem, tudod nagyon jól. Soha nem mondanám, meg mi lenne a jó neked. mert azt csak te tudod eldönteni , és amúgy is… teljesen fölösleges mert úgyis az lesz amit te akarsz .

Felnevettem, majd a vállába bokszolva hagytam, hogy tovább játsza a nagy és kemény fiút. Persze, minden egyes találkozásunk alkalmával áradozott a lányról, és minduntalan egyre komolyabbá vált. Sosem értettem, hogy tud valakit ennyire szeretni. Hogy képes ennyire tisztán, gátlások nélkül megbízni benne. Én a saját anyámban nem bíztam ennyire, mint ahogy ő a barátnőjében.

***

A következő pár hónap alatt megfigyeltem, hogy mekkora hatása lehet a szerelemnek egy férfira. Mialatt ő a barátnőjével volt, vagy turnézott, én a kutyámmal tébláboltam a kedvenc játszóterünkön. Ugyanúgy, mint aznap este.

A nap már lemenőben volt a hatalmas égbolt messzi pontján, a tenger pedig csendesen hullámzott. A nyári szellő az arcomat simogatta, míg kiskutyám össze-vissza ugrált az egyre sötétedő aranyszínű homokban. Világos bundáján megcsillant a napfény, mire elmosolyodtam. Anabell,- mert így hívták- csak közelebb ugrált hozzám, és a nyakamba csimpaszkodott.

Nevetve játszottam vele, mikor egy mély, rekedtes hangot hallottam felharsanni. Azonnal felé kaptam a tekintetemet, majd a jókedvtől vezérelve felpattantam, és felé rohantam. A nyakába ugrottam, és átöleltem. Egy percig csodálkozva, és dermedve állt a váratlan reakcióm alatt, majd karjait a derekam köré fonta, és szorosan magához húzott.

Ez volt életemben az első, hogy egy fiú, átölelt. Első volt, és különböző. Rengeteg fiú barátom volt, náluk mégsem éreztem azt a fajta bizsergést, és különlegességet, amit az Ő ölelésében. Pirulva támasztottam az állam a vállára, és szívtam be kellemes illatát.

Egy lassú mozdulattal elhúzódtam, majd rámosolyogtam.

- Régen láttalak!- döntöttem oldalra a fejem.

- Sokat változtál!- mért végig vigyorogva, majd lehajolt, és megvakargatta kiskutyám fülét.

- Mondja az, aki pár hónappal ezelőtt még egy magas volt velem és nem állt égnek a haja. – hirtelen mozdulattal összeborzoltam zselézett haját mire elfintorodott.

- Na igen, a borítás változott csak , a tartalma ugyan az . – forgatta meg a szemeit, és haját igazgatva indult meg velem a mi kis törzshelyünkhöz, a mászókára.

Az idő gyorsan telik mikor sok megbeszélni való van két ember között, szinte észre sem veszed hogy-hogy elrepül. Eddig mindig ellent tudtam mondani neki és simán haza zavartam, hogy én is az ágyamba találjak, de most valahogy nem ment. Órákig bírtam hallgatni, ahogy beszél, és be sem tudtam fogni a számat mikor rám került a sor. A hajnali órákban kellett búcsút intenünk egymásnak, és nem is azért mert nagyon álmosak lettünk volna , hanem mert neki ismét repülőre kellett szállnia és az én édes kutyusom is a fejét ölembe hajtva aludt.

***

Következő alkalommal nem várt helyen találkoztunk. Barátnőimmel sétáltunk a plázában és kerestünk az egyik osztálytársam a babaváró bulijára valami megfelelő ajándékot, viszont természetesen egy lány csoport, ha vásárolni megy, akkor nem csak egy bizonyos, előre betervezett boltba megy be, hanem addig járnak boltról-boltra míg a lábuk le nem rohad.

Egy sport szaküzletbe lépett oda hozzám a sapkás polcnál, amit kivételesen egyedül nézegettem, mert öcsém szülinapja filmesen kifejezve coming soon. Eleinte fel sem ismertem, mert nem nézett rám, de a hangja, ami megcsapta fülemet rögtön izgalmat keltett testemben.

- Tervezte, hogy ma este meglátogatja a partot? – levette egy sapkát a polcról és tanulmányozni kezdte.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem felé fordulva.

- Én csak egy ritka látogató vagyok a városban, aki azt hallotta a tengerparton barátra lel az ember. – nem hittem el hogy kajak turistát játszik.

- Ami azt illeti igazak a mondások, tapasztalatból mondom… - a polcok felé fordultam és én is levettem egy sapkát .

- Akkor biztos sokszor látogat le oda, mint például ma este? – kérdezte költőien, hallottam hangján hogy vigyorog.

- Ami azt illeti az itteni oktatási rendszer sem kutya, az embereknek képesek annyi száz oldalt feladni amennyi barátot találnak a strandon. – sajnos bele kellett gondoljak abba is hogy anya megöl ha nem tanulok a féléves vizsgáimra, pedig epekedtem azért hogy ismét beszélhessünk egy tartalmasat.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – váltott át komolyra hangja és ezúttal éreztem tekintetét arcomon.

- Ha nem tanulok, akkor tuti meghúznak a vizsgákon. – nem szívesen mondtam ezt neki még akkor sem ha belül minden pici hang azt ordította hogy beszélni akarok vele.

- Holnap el kell menjek és a turné leírásai szerint… - elkezdett számolni a kezén .

- Hé megbeszéltük hogy nem tervezünk találkát! – szóltam rá kedvesen, kezemet vállára csúsztattam .

- Hiányoznak a beszélgetések! – nagy levegőt vett és erőteljesen fújta ki.

Tudtam, hogy nem helyes! És azt is tudtam, hogy nem vagyok benne biztos, de felé fordultam és kezemet nyújtottam felé.

- Toll? – néztem rá reménykedve. Kérdőn nézett rám mire csak ujjaimat meglebegtetve sietettem, mert szemem sarkából kiszúrtam, hogy a lányok a szemben lévő üzletnél fizetni készülnek.

- Tessék, de minek? – a kezembe adott egy vékony filcszerű tollat mire én a számba vettem kupakjára, ráharapva írtam fel gyorsan a számomat alkarjára a lehető legkisebb számokkal.

Megijedtem mikor kikapta a kezemből a tollat és csuklóm után nyúlt, de érintésétől teljesen elgyengültem. Mikor kész volt kikapta a számból a kupakot és zsebre dugta a tollat.

- Te hívsz vagy én hívjalak? – kérdezte vigyorogva.

- Megcsörgetsz, ha a parton vagy. Ha felveszem, akkor megyek, ha kinyomom, akkor nem tudok menni. – mondtam és gyorsan meg akartam ölelni majd elfordulni tőle, hogy a lányokat beelőzve kiérjek a boltból mielőtt bejönnének.

- Azt hittem legalább beszélgetünk… – kezeivel derekamra fogott és nem engedett el.

- Te ördög vagy én pedig angyal,… az angyalok nem merészkednek a pokolba, az ördögöt pedig megvakítja a fény… a játszótér a föld ,mi nem a menny nem is a pokol.

- Én ott leszek este a dedikálás után. – egy pillanatra szorosan magához ölelt, adott egy puszit arcomra. Kezei, lassan de mégis számomra elég gyorsan hagyták el az oldalamat. Fájdalmasan fordultam meg és indultam el a kijárat felé mikor észrevettem, hogy még mindig a kezembe fogom a sapkát, hál’ istennek még az ellenőrző kapu előtt észrevettem és csak leraktam a pultra.

Este az ágyamban ülve mikor a könyvek szanaszét hevertek körülöttem és a jegyzetekben úsztam, telefonom valóban megcsörrent. Nagyot nyeltem szememet lehunyva, mert akartam őt látni, sokkal egyszerűbb lett volna találkozni vele, mint hogy itt üljek efölött az istenverte matek fölött, amit egyáltalán nem értek. Félve vettem kezembe a telefont és bizony-bizony szívem tiltakozása ellenére mégis az ő száma jelent meg fekete Bleck Berrym kijelzőjén. Hogy honnan tudtam név nélkül hogy biztosan ő az ? Másfél órán keresztül dörzsöltem a karomat körömkefével és szappannal hogy lejöjjön az alkoholos filc, de ehelyett csak azt értem el, hogy a kezem kisebesedett a telefonszám körül. Ki az a bolond, aki ennyi vacakolás után ne jegyezte volna meg a számot és ne tudná álmából felriadva is? Ujjamat a megfelelő gombra helyeztem és egyetlen mozdulattal tudattam vele hogy sajnos az én világom nem egy mese, tökéletes élettel, és egy tökéletes herceggel. Mert az ő hercegnéjével szembe engem a herceg még csak soha életemben meg sem környékezett. Egyáltalán számomra hogy is néz ki az a herceg? A számokba és a Reformkorba temetkezve erről nem is nagyon tudtam elgondolkodni az este folyamán aztán valahogy felesésbe merült ez a kérdés… egyenlőre.

***

Zokogva rohantam le a tengerpartra és próbáltam kiverni a fejemből a látványt mikor Zac – a barátom – egy másik lányt csókol meg helyettem. Fájt, mert hittem benne, vakul hittem, hogy ő az én hercegem . Fizikai fájdalmat okozott hogy körülöttem mindenki boldog de ő az enyémet boldogtalanná tett. Összeestem a homokban. Egyedül akartam lenni, sírni öntudatlanságig, de a telefonom megcsörrent. Kivettem a zsebemből a telefont, és mintha bevonzottam volna azzal, hogy ide jöttem. Nem akartam, hogy kioktasson, nem voltam kíváncsi a tökéletes szerelmére. Kinyomtam, és reménykedtem, hogy nem talál meg, de nem volt mázlim.

- Ha nem akarsz látni akkor azért közölhetted volna két szóval. – hangja fájdalmasan csengett hátam mögül.

- Nem vagyok szalonképes. – montam szipogva, és a gombócot torkomban egy vállhúzással is próbáltam vissza nyomni.

- Miért sírsz?! – hangja ijedt volt gondolom meglepte a látványom mikor elém sétált.

Ő volt az egyetlen a mai napon aki sírni látott, akinek hagyjam hogy magához húzzon és vigasztaljon, csendben ölelte rázkódó testemet és hallgatta néha felbömbölő sírásomat.

- Azt mondta szeret … - suttogtam néha neki.

- Hidd el van a világon más aki sokkal jobban fog szeretni téged. – ez volt a válasza, legalábbis mindig ez volt a lényege mikor néha hozzám szólt a sok ”Shhh” között.

Értékelte bennem, hogy vallja az én elméletemet, miszerint nem ad ”jó” tanácsokat és nem oktat ki hogy-hogy lett volna helyes.

volna helyes.

Pár óra elteltével, már némán ültünk a megszokott helyünkön. A fejem a vállán pihent, a keze a derekamat ölelte. Már nem sírtam, csak az égető érzés maradt bennem. A szívem mint valami sebzett állat próbálkozott a folytatásra, mégsem sikerült továbblépnem. Justin végig néma csendben volt, mialatt meséltem, csupán az arcáról olvastam le a reakcióját. Miután valamelyest szinten megnyugodtam, egy kicsit elhúzódtam tőle, és az arcába néztem. Tekintete a messzeségben járt, sötétbarna szemeiben a hold fénye csillant. Ajkait összeszorította, vonásai megkeménykedtek.

-Veletek minden rendben?- kérdeztem pirulva, miután rájöttem, hogy a mai este jóformán rólam és a problémáimról szólt. Tekintetét rám emelte, arcára egy mosolyt erőltetett, majd bólintott egyet. Derekamnál fogva közelebb húzott magához, mire az arca eltűnt szemeim elől. Felvont szemöldökkel ráztam le magamról ölelő karjait, majd lendítettem át a lábam az övéin, és emelkedtem fel. A térdemen állva figyeltem a vonásait, ami meglepődöttséget tükrözött. Kezemet a vállára simítottam, és komolyan néztem rá.

-Ne hazudj! Ismerlek már annyira, hogy tudjam mikor mondasz igazat, és mikor lódítasz! Gyerünk, ki vele, mi a baj!- morogtam, miközben a sötétség ellenére megpróbáltam kiolvasni a szemeiből a választ.

-Ajj.. Ez bonyolult.. -fordította el a fejét, és egy mélyet sóhajtott. A bal kezem segítségével arcát finoman az enyém felé toltam, mire kínlódva a szemebe nézett.- Megváltozott! Nagyon! Már nem az a lány, akibe beleszerettem! Ő már nincs.. Vagy ha van is, szörnyen mélyen eltemetve..- a földet kezdte el pásztázni, majd hallgatásom az egyre gyorsabb mesélésre késztette. - Mikor járni kezdtünk egy kedves, vicces, szerény lány volt. Aztán folyamatosan változni kezdett. Most meg már ott tartunk, hogy olyan ruhákba járkál, hogy csak nézek. Egyre több pasival leáll flörtölni, és velem egyre kevesebbet törődik. Már nem az a lány, aki volt. Már ahhoz is túl egoista, hogy azt mondja, hogy szeret. És Taylorral is egyre többet találkozgat...

Egy hatalmas sóhajjal hátát a fa lapoknak döntötte. Lassan az ölébe ereszkedtem, két oldalról kezeim közé fogtam az arcát, és komolyan néztem rá.

- Hívd fel! És beszélj vele. Ha szereted, megteszed. Ha szeret, meghallgat. Szerintem, ez a fair.

Bólintott, de nem mozdult. Tekintetét az égnek emelte, mire a nyaka köré fontam karjaimat. Szorosan megöleltem. Szükségem volt rá. Az ölelésére, a jelenlétére, a vigasztalására.

- Minden rendben lesz! Csak bízz bennetek!- suttogtam fülébe.

***

- A Bahamák gyönyörű hely és Sellyvel csak még szebb volt, neked köszönhetem hogy „megmenekült a kapcsolatunk” , ha te akkor, nem mondod hogy hívjam fel, biztos vége lett volna. – valahogy én nem így képzeltem el a következő találkozásunkat, mármint hogy ő áradozik itt nekem én pedig hallgatom.

- Örülök, hogy minden rendbe jött. – rávillantottam több mint 30 vattos mosolyomat és kutyusomat kerestem szememmel a tengerben, akit meg is találtam , boldogan játszott.

- Olyan jó őt újra közel érezni magamhoz. – sóhajtott fel és tekintetét az égre emelte.

- Mennem kell . – dehogy is kellett otthon senki nem volt, de valamiért nem tudtam most hallgatni az áradozását a tökéletes lányról.

Az elmúlt hetekben, amiről ő nagy sebbel-lobbal áradozik én csak egyszerűen még jobban mélyebbre zuhantam. Fogalmam sincs mi vett rá arra, hogy életemben először megnézzek egy Justin Bieber rajongói oldalt. Minden nap volt róluk fent egy új kép a „nyaralásukról” és egyszerűen majd behánytam Selena látványától. Maga a tökéletesség, és ettől elkap a rosszul lét, és most hogy még Justin is áradozik róla…

- De hát még te nem is meséltél, hogy mi történt veled az elmúlt hetekben! – megfogta karomat és a nagy sétálásban megálltunk, más esetben a gyönyörű naplemente, ami megvilágította arcát romantikus lett volna.

- Semmi extra nem történt velem mostanság Justin …- mosolyom biztos, hogy hamiskás volt, de ebben a félhomályban csak nem tűnik fel neki . – Viszont anya otthon vár, mert jönnek valami rokonok. - Kamu. És valószínűleg érezte is a hangomon, mert kételkedve nézett rám. Elfordultam pillantása elől. És fütyültem kiskutyámnak ezzel jelezve hogy ideje indulnunk.

- Még csak 8 óra van. – mondta keseregve mikor vissza fordultam felé . – Milyen rokon látogat hozzátok éjszaka? – biztos hogy rájött a kamura de én gyorsabban reagálok .

- Holnap jönnek … de ma elő kell készíteni a vendég szobát, meg anya meg akarja csinálni a sütit hogy holnapra kihűljön .

- Akkor nincs arra esély hogy esetleg holnap is lássalak? – kérdezte reménykedve.

- Nem hiszem… - nem néztem a szemébe, lehajoltam és rátettem a nyakörvét kutyusomra. – Majd talán legközelebb. – Mosolyodtam rá őszintén.

- Most már jó lenne, ha egy egész napot és nem csak egy délutánt töltenénk együtt. – lépett közelebb és ölelt meg. – Legközelebb elviszlek egy egész napos programra .- nyakamba bólintott.

Ez volt az a pillanat amikor elszállt minden tiltakozási erőm és szívem szerintem azt mondtam volna neki hogy”Haló! Csak vicceltem! Egész éjszaka a tiéd vagyok.” De akkor vajon mit gondolna? Szorosan ölelt magához és annak ellenére, hogy kutyusom már lyukat rángatott a kezembe póráza segítségével kezeimet mégis lapockáira simítottam és öleltem vissza, de biztos kevésbé szorosan, mint ő engem.

- Vigyázz magadra ! – halántékomra adott egy puszit és kezeit csípőmön megdörzsölgetve hátrált el .

- Ezt inkább nekem kéne mondani világutazókám…- mondtam neki flegmán majd szép lassan hátrálva tőle elindultam hazafelé. Még feltartotta a füléhez kezét egy telefont formálva kezéből ezzel jelezve, hogy majd hívni fog, én csak bólintottam intettem neki és megfordultam. Szívem mélyén remélni mertem, hogy nem tud nélkülem meglenni pár percnél tovább és most rögtön megcsörget, de mikor hátra néztem már nem találtam sehol.

***
Ott álltam a kezembe majdhogynem 2 hónap után a telefonnal, ami csörgött. Az egyik ismerősnőm bankettjére vagyok hivatalos és én mégis megnyomom a „fogadás” gombot.

Tudjátok milyen mikor bántok valamit mert akkor mikor megtettétek azt hittétek helyes. Én pont ugyan így voltam vele. Miután Justin ott hagytam a tengerparton, mert nem voltam képes végig hallgatni a szerelméről való áradozást rájöttem – még aznap este egyedül a házban- hogy hülyeséget csináltam.

- Hallo? – szóltam a telefonba félénken.

- Lejössz a partra? – Hangja kissé mintha szomorkás lett volna.

- Te ott vagy? – kérdeztem félve , Szoknyám szélébe markoltam, ami megsimogatta térdemet mikor kicsit megmarkolva feljebb húztam és a tükörbe néztem.

- Szükségem van rád! – a telefonon keresztül úgy érzékeltem, hogy valami nincs rendben.

- Justin baj van? – kérdeztem, a lány a tükörből, aki visszanézett rám eléggé ijedt képet vágott.

- Nincs. De attól még szükségem van rád! – ismételte határozottabban.

- Fél óra múlva ott vagyok! – elég volt egy pillanat alatt átgondolni a válaszomat és egyértelmű volt .

- Az nem elég! – a kétségbe esése elég meggyőző volt. – Mond meg hol vagy! Oda megyek.

- Justin a frászt hozod rám! – mondtam neki komolyan. – 10 percet kibírsz! Ülj le hintázni és ne csinálj hülyeséget! – Választ nem várva kinyomtam a telefont és úgy ahogy voltam kisestélyiben elindultam villám sebességgel a partra. Más a tempómat rohanásnak nevezte volna de most a kedvemért nevezzük gyors menetelésnek, az úgy talán tartásosabb.

Mikor a homokba lépte a járdáról, mintha megérezte volna, hogy ott vagyok. Több méterre ült tőlem a hintába, de felpattant és gyors meneteléssel kezdett felém lépkedni. Mikor úgy vétem hallótávolságba került tőlem akkor förmedtem rá.

- Te normális, vagy? – semmi baja nem volt, sőt! Szinte kivirult, és mosolya a füléig ért, az én szívem meg majdhogynem kiugrott a helyétől, mert azt hittem, hogy baj van.

- Miért vagy estélyiben? – tárta szét karjait, és elnevette magát.

- Justin nem vagy vicces!- torpantam meg előtte két lépéssel. Haragudtam rá mert nem volt semmi baja, belül viszont megkönnyebbültem.

Válasz helyett azonban két nagy lépéssel átlépte a köztünk lévő határt és megölelt. Olyan közel ölelt magához hogy karjaival saját magát is ölelgethette volna, mert teljesen bele olvadtam. Kezeimet tehetetlenül emeltem nyaka köré merte ez volt az egyetlen menekülő út bordáimnak, hogy össze ne roppanjanak. Mélyet szippantott hajamból még jobban összepréselve engem ezzel szinte megölve és mikor kifújta bent tartott levegőjét mintha feltámadtam volna.

- Ne tudd meg mennyire hiányoztál. - suttogta fülembe. Kirázott a hideg, de a kellemesen jóleső érzés után felbukkant bennem az a bosszantó érzés hogy azt hittem baja van és akkor fogalmam se lett volna hogy mit csinálok nélküle.

- Te idióta barom! – ütöttem meg kulcscsontját mire elhátrált tőlem , ball kezét jobb kulcs csontjához simítva ahol megütöttem .

- Most meg mi bajod van? – kérdezte értetlen fejjel.

 - Azt hittem bajod esett te marha! – förmedtem rá. És mellette eltörtetve indultam meg a” játszóterünk” felé.

Sok értelme úgy sem lenne hogy haza menjek mert mikor elindultam akkortájt kellett volna oda érnie Lucie- éknak , mert ők vittek volna el engem is a bankettre de így gondolom nem várnak tovább rám mert különben elkésnek . A telefonom is otthon maradt- pontosabban az ágyon ahová dobtam ijedtemben – így az a lehetőség sem áll fent hogy esetleg felhívjam őket jöjjenek errefelé. És jobban bele gondolva a strand papucs sem a legkényelmesebb, amibe szettembe bele bújtam. Még jó hogy a bátyám otthon alszik és a lakást nem hagytam felügyelet nélkül nyitva.  Mindent összevéve , három hónap után – most hogy felmásztam a kis helyemre a mászókán és megáll előttem – nem értem mitől pirulok el ha nem a dühtől.

- Nem akartalak megijeszteni, esküszöm. – a szoknya alól kilógó csupasz térdeimre támaszkodott és kutyus szemekkel nézett fel rám.

-A lényeg hogy jól vagy…

Mire lement a nap már ágymással szemben ültünk , lábaink összegabalyodva egymáséival, hátunkat egy-egy megviselt fának döntve kémleltük egymás reakcióit és hallgattuk epekedve egymás szavait. És különös módon eddig egyszer sem esett szó Selenáról. Legbelül azt kívántam ne is legyen .

- Mi ez a szoknya ? – kérdezte kaján vigyorral és megemelgette a finom anyagot térdemnél.

- Úgy nevezik estélyi. – Csaptam kezére mire elengedte az anyagot.

- Nem kellett volna így kiöltöznöd nekem. – mikor szája szélére harapott és szemöldökét kezdte húzogatni én csak megforgattam a szememet.

- Bankettre voltam hivatalos… - mondtam komolyan.

- Csak én elrángattalak. - fejezte be a mondatot helyettem. Kissé szomorkás volt, de láttam egy elégedett vigyort is megbújni szája sarkában.

- Igen. – nem haragudtam rá érte, valamiért megbántam .

- Ne tudd meg mennyit gondoltam rád… - kínosan elmosolyodott és lehajtotta a fejét.

- Rám egyáltalán nem érdemes, én vagyok az életed unalmas fele…- nevettem fel

- De akkor is hiányoztál , azt hittem haragszol. Elég csúnyán lekoptattál a múltkor.

- De az a jó múltkorában volt .- így próbáltam elűzni a rossz kedvét ami szinte tapintható volt és talán a saját lelki ismeretemen is könnyítettem mert nagyon is igaza volt abban hogy „lekoptattam” . Gesztusként még a lábára is csaptam egy játékosat. Elmosolyodott, siker.

- Nincs még egy olyan lány, akivel ilyen jól érezném magamat. - szavain meglepődtem. – Veled mindent meg tudok beszélni. Te vagy a legjobb barátom.

A szívem nagyot dobbant szavaira, az eszem viszont hangosan ráordított : ” NE PATTOGJ TE IDIÓTA” Azt vettem észre, hogy kezét arcomra simítja és simogatni kezdi járom csontomat. Ad a homlokomra egy puszit, amit csukott szemmel keservesen de elviselek.

***

Elfáradtam. A szemeim lassan lecsukódni készültek, miközben hallgattam a tenger lágy morajlását, és Justin halk lélegzetvételeit. A fejem a vállán pihent, az övé az enyémen.

- El fogok aludni!- motyogtam nyakába, miközben egy hatalmasat ásítottam.

- Nem vagy vele egyedül..- suttogta, miközben maga elé meredt.

- Menjünk haza!- dobtam fel az ötletet.

- Nem akarok elbúcsúzni! Akkor megint hosszabb ideig nem fogunk találkozni..

- Ki mondta, hogy külön megyünk?- nevettem fel.- Nincs kedved ott aludni nálunk? Nincs otthon senki.

- Ez komoly?- húzódott el, és nézett rám hatalmas szemekkel. Én csak bólintottam, mire elvigyorodott.- Menjünk.

Otthon megágyaztam a francia ágyamon neki is, majd holt fáradtan, átöltözve,- egy kölcsön pólót kapott a bátyámtól- lefeküdtünk aludni. Persze, amint a puha matracon feküdtünk, mintha kiröppent volna a szemünkből az álom.

- Hogy hogy nem meséltél Selenáról egész este?- kérdeztem meg a sötétben felbátorodva. Éreztem, hogy rám néz, de én továbbra is makacsul a plafont vizslattam tekintetemmel.

- Nem akartam elrontani a hangulatot. És miért beszélnék róla ha veled lehetek ? – Mondta egyszerűen és éreztem ahogy oldalasan felém fordul az ágyban .

- Értem. – Ez tűnt e leg értelmesebb válasznak amit adhattam per pillanat mert fogalmam sincs hogy mit kéne erre mondanom .Tutira elpirultam de merészeltem felé fordulni a sötét szobában , talán nem látszik annyira .

- Legközelebb te jössz hozzánk ! – jelentette ki és közelebb kúszott. Kezét derekamra simította , arcát pedig a hajamba fúrta.

- Rendben. – Halk volt szavam mert lélegzet vételem teljesen elált attól az érzéstől ami elöntött mikor karjaiba zárt.

***

Egy hete ő aludt nálunk most rajtam volt a sor. Kérdés és hívás nélkül parkolt le reggel a házunk előtt – így kora szombat reggel- és közölte hogy pizsi parti náluk. Most pedig itt állok egy szálloda fürdőszobájában és a hajamat fésülöm, készülünk a lefekvéshez, illetve DVD-zéshez. Az egyik kedvencemet töltötte le , Burlesquet. Talán azért érintenek ezek a dolgok olyan furcsán, mert kettesben vagyunk egy óriási szálloda szobájába , ja nem hazudok mert ez az ő lakása. Kopogtatás zavarta meg a szemlélődésemet az óriási tükörben.

- A csap nem megy el, eddig mindig hűséges volt hozzám és mikor visszamentem akkor ott találtam , nem kell fogni . – Justin mondhatom nagyon cinikus volt, de már lassan fél órája bent voltam , ő előttem 10 perc alatt végzett.

- Megyek már! – szóltam ki neki kicsit remegő hangon. Mi bajom van?

Utoljára le ellenőriztem magamat. Bele túrtam tépett, vörös frizurámba és vállamon megigazítottam az óriási pólót amit a bátyámtól nyúltam be alvós pólónak . A térdemet verdeste így csak egy francia bugyi volt alatta. Ha valakinek problémája akad ezzel az strandra se járjon mert ott néha látni talán rövidebbet is. Mikor kimentem a fürdőszobából zene csapta meg a fülemet.

- Zenét tettél be? – Kérdeztem az asztal előtt ülő Justint .

- Unatkoztam…- vont vállat vigyorogva. – A filmet 3 perc alatt betettem így elfoglaltam magamat. Viszont… ha már betettem akkor …- felállt és felém közelített.

- Mit szeretnél ? – kérdeztem tőle, de már el is kapta az oldalamat és ball kezemet. Lassan kezdett ringatózni velem Justin Timberlék What Goes Around c. számára.

- Úgy csinálsz mintha bot lennél. – arcán egy kis értetlenkedést véltem felfedezni , és igaz ami igaz, a meglepettségtől tényleg úgy lépkedtem lábammal mintha egy piszkafa lennék .

- Nem vagyok bot! – Fújtattam mérgesen nagyot, beléptem lábai közé és óvatosan ringatózni kezdtem.

Csípőm az övének dörgölődzött, szabad kezemet pedig lazán csupasz vállára fektettem. Egy pillanatra megfeszült, de aztán közelebb húzott magához. Mélyen a szemembe nézett végig míg a szám véget nemért. Ezalatt szemeiből mindent kiolvastam csak azt nem hogy ő itt velem most aludni akar. Ez a táncunk olyanra sikerült mint egy vad szerelmes páré akik fájdalomból táncolnak egy buli közepén , de nem lehetnek egymáséi . Egyáltalán nem volt „baráti”De lehet hogy ezt csak én éreztem így?

- Megnézzük a filmet? – kérdeztem kezemet mellkasára szorítva a szám végén. A telefonja viszont megszólalt. Lehunytam szemeimet és óvatosan leengedtem kezeimet ölelésében.

- Egy pillanat. - mondta egy nagy szusszal és már ott sem volt.

Az őszintét megvallva nem tudom mikor aludhattam el a csendes szobában mikor kiment a Selenával beszélgetni , hogy honnan tudtam hogy vele beszél? Feltűnően suttogott és még a szoba ajtót is behúzta maga után amin csak résnyire szűrődött be fény. Viszont biztosan többet beszéltek egy óránál…


***

Megijedtem mikor a lábamat kikapta alólam és futásnak eredt velem a tengerbe. Csak a nyakán összekulcsolva kezeimet csimpaszkodtam belé és nem sikítoztam- nem is tehettem volna, mert az túl feltűnő lett volna. Kezei eltűntek alólam én pedig a hideg vízbe csobbantam. Levegőért kapkodva jöttem fel a felszínre és sétáltam elé higgadtan. Már bevetett szokás volt, hogy ilyenkor verekedni kezdünk. A jobb idő beköszöntével és a nyári szünet eljöttével egyre többet találkoztunk. és be kell vallani, hogy elég közel kerültünk egymáshoz testileg. Mint a következő pillanatban, amikor a partra keveredtünk és elestem a lábában. Vagy mégsem? Teste szokatlan módon görnyedt meg felettem. Hajából csepegtek a vízcseppek az arcomba, a fürdőruha bugyim teli volt homokkal és kezeimet lábaimmal párhuzamba valljuk meg elég hanyagul dobtam szét. Kezeivel fejem mellett támaszkodott és szemeit ideoda kapkodta hevesen felemelkedő mellkasom és szemeim között. Fogalmam sincs mi volt velem, de nem tudtam reagálni csak gondolkodni , és a gondolataimban az a kérdés ordítozott, hogy : „MIÉRT HEZITÁL?”

Nem bírtam tovább… Idegileg nem ment nem vagyok a játékszere, vagy barátok vagyunk vagy semmik, belőlünk nem lehet több, ez íratlan szabály. Lassan vettem egy mély levegőt mire láttam az arcán hogy kétségbeesés fut végig gondolatain . Óvatosan kezdtem kimászni alóla .

- Várj! – hangja zaklatott volt és kétségbe esett.

- Miről beszélsz? – kérdeztem úgy téve mintha mit sem gondoltam volna az előbb, mintha nem vártam volna, hogy igen is megcsókoljon.

A következő pillanatban megemelkedett derekam után kapott és ajkait ajkaimra tapasztotta. Nem kaptam levegőt és azt sem tudtam, hogy hol vagyok…

Úgy csókolt, mintha csak belőlem tudna élni. Mintha én, és Ő lennénk a legfontosabbak a világon.

Sokszor csókolóztam már az életben, és sok csókról állítottam azt, hogy rettentően jó, és életem legjobbja, holott mennyire messze jártam az igazságtól. Jópárszor vertek át, jópárszor bántottak meg, mégis vakon bíztam mindenkiben, és aki egy cseppet kedvesebb volt hozzám, és törődött velem, képes voltam odaadni magam- bizonyos fokig-.

Ajkai lassan jártak enyéimen, élvezetessé, kényeztetővé téve a csókot. Ujjai a hajamat szántották, míg testével fokozatosan újra rám nehezkedett. A súly, és a vágy terhe alatt halkan a szájába nyögtem. Csípője azonnal az enyémnek nyomódott, mire ujjaimat a hátába vájtam.

A fájdalomtól elszakadt ajkaimtól. Értelmetlenül, majd kétségbe esetten nézett rám és ekkor én is észbe kaptam.

- Ezt nem szabad… - a levegőhiánytól, amit az előző csókunk okozott hangom alig hallatszódott a tenger morajától. Kezeimet mellkasára irányítottam hátáról és eltoltam magamtól. Arcomat oldalra fordítva bambultam a tengerpart hosszú homokos nyúlványát.

- Ne haragudj… - súlyát leemelte rólam és egyik pillanatról a másikra már el is tűnt felőlem.

***

- Úr isten! Mit csináltál a hajaddal?! – Nem hittem a szememnek. Világos barna fürtjei most erőltetett barnaként lógtak szemébe.

- Én is örülök, hogy látlak. – Egy apró fintort vágott majd széttárta a karjait és szorosan magához ölelt.

- Örülök!Örülök, de miért festetted be? – elhátráltam tőle nem léptem ki karjai közül csak annyira dőltem hátra hogy ujjaimat hajába tudjam fúrni. Jól esett a közelsége, annak ellenére is hogy megbeszéltük a kis”incidensünk” után hogy a barátságunk mindennél fontosabb és hogy csak egy apró fellángolás volt , arról nem is beszélve hogy Justinnak több mint egy éve komoly kapcsolata van.

- Nem tetszik? – szemei miatt nem tudtam volna nemet mondani neki de a flegma beállás mikor elengedett tett róla hogy az őszinte véleményemet mondjam .

- Csak olyan … nem te vagy… - furcsa volt a viselkedése. De eltekintettem tőle , lehet hogy csak fáradt. Hisz nem rég érkezett meg.

- Rendben … ez is egy vélemény. – rántott vállat és megindult a mászóka felé . – Na és mi a szituáció mostanság? – lazán felült a mászókára és megpaskolta maga mellett a helyet.

- Meg vagyok , hajtok mert itt a nyár vége és még egyetlen nyári leckét sem csináltam meg.

- Még másfél hónap, van a nyári szünetből. – csak nekem tűnt fel a lekezelő stílus? Kellemetlenül éreztem magamat.

- Nem baj … - tudtam le ennyivel, lehet hogy csak nekem van rossz kedvem. - inkább mesélj te a turné valahogy most izgisebbnek hangzik . – kedves mosollyal fordultam felé de idegennek éreztem .

***

A parton napozni nem volt olyan jó buli, mint  mikor legutóbb a vízben játszottunk, és amúgy sem szeretek napozni .

- Justin nem jössz inkább fürdeni? – felálltam a földről és úgy néztem le rá.

- Kell a szín jövő hétre. – hangja egyszerű volt és kissé lekezelő .

- Hát jó… - megfordultam és egyedül indultam meg a víz felé .

Fogalmam sincs meddig ülhettem a tenger szélén hagyva a hullámokat hogy csípőmet verdessék , de mikor megfordultam talán természetesnek kellett volna tűnnie annak a látványnak ami elém tárult. Justint minimum 20 tini csaj vette körbe ő pedig csak pózolt a szemüvegében. Gondolkoztam rajta hogy oda menjek e . Az igazat megvallva nem akartam én beleavatkozni az ő életébe , így csak arra jutottam hogy oda megyek feltűnés nélkül a cuccaimért és haza megyek majd később dobok neki egy üzenetet. Felálltam a partról és lassú léptekkel haladtam a sok lány és barátom felé azt remélve, hogy majd senki nem vesz észre.

- Nincs kedved inkább haza menni? – szólt oda hozzám Justin mikor bele bújtam a farmer rövidnacimba.

- Éppen azt terveztem… - nem fejeztem be a mondatot csak olyasfajta”Jössz te is?” kérdést sugároztam felé de mintha észre sem vette volna ,elfordult és az őt körbevevő csajokkal kezdett vihorászni .

Az érzés ami végig hasított bennem mint villámcsapás leírhatatlan, nem mondom hogy senkinek éreztem magamat per pillanat mert… egy hangyányival azért többnek, ez mégsem segített a dolgon . Lenyeltem. Az emberek változnak, ő az egyik… vagyis az egyetlen legjobb barátom , a hibáival kell elfogadnom …. Nem?

***

Justin:

Cam?  J


Lilshon:

Video chat J Akkor legalább nem kell pötyögnöm.

Justin:
Akkor elindítom. :D

Lilshon:
Okés.

Benyomtam a hangszórót meg a mikrofont.A kamerát mindig kihúzom hátul a gépből . Nagybátyám informatikus és ő ajánlotta, így biztos nem fogják feltörni a gépemet és vírussal bekapcsolni a kamerámat, ez bonyolult de ezt kell szeretni. Így viszont volt időm belebújni egy bő pólóba, a meleg miatt csak melltartóba és bugyiban alszom de most azért mégsem … mármint lényegtelen , kivettem a szekrényemből a bátyámtól elcsórt egyik kedvenc pólómat és ledobtam a számítógép asztal székemre. Még keresnem kell egy hajgumit….

- Azt a büdös! Hát őt én is dugnám… - ismerelen, hang csapta meg hirtelen a fülemet. A kamerára kaptam a tekintetemet és világított.

-A picsába! – hasra vágódtam a gép előtt és csak a kezemmel nyúltam fel a bő pólómért és kaptam magamra , ami hasalva elég érdekes volt.

- Ennyire meleg van ott felétek? – Justin kuncogó hangja egyben irritált és fel is dobott valamelyest mert most nem éreztem rajta azt a lekezelést.

- Geci vicces! Szólhattál volna hogy nem vagy egyedül! – Idegesen a gép elé támaszkodtam és felnyitottam az ablakát.

- Tehetek úgy mintha nem lennék itt és akkor fojtathatjátok fehérneműben a bájcsevejt. – Chris (akiről már sokat hallottam, és ki ne ismerné?! ) elbűvölően mosolygott rám vissza a kamerából.

- Nem tudtam hogy ez a szar be van dugva. – ekkor felötlött bennem a gondolat. – Tayler! – hangom dühös volt . – Ha megbocsájtotok… - fordultam ”feléjük” egy bájos mosollyal majd kivágtattam a szobából.

Miután elküldtem a bátyámat melegebb éghajlatra amiért hozzá piszkált a gépemhez visszamentem a fiúkhoz. És Justin eléggé flegma viselkedése, a jelek szerint visszatért.

- És merre vagytok most ? – kérdeztem lábaimat ölelgetve , amit felhúztam magam elé a székre.

- A buszon. - mondta egyszerűen

- Az jó …- azt hittem válasza azért egy kicsit kielégítőbb és érdekesebb lesz de most tényleg nem tudtam volna mást válaszolni rá, talán ha mesélni kezd.

- Honnan ismeritek egymást? – érdeklődött Chris , gondolom ő is észrevette, hogy így fél éjfél magasságába kezd leülni a hangulat.

- Összefutottunk a parton … - Justin mintha kicsit érdeklődne a téma isránt mivel nem várta meg míg én válaszolok .

- Ja… és köztetek volt már … khmm…- Chris nagy vigyorogva nézett rám a kamera kereszt tüzéből majd Justinra.

- Chris ! Ember ! Az hogy ő nem híres és ismerem nem azt jelenti hogy megdugtam és terhes vágesz? Ugyan olyan csaj mint a többi. Ő is nyalhatná a talpamat, mint bármelyik. – Fogalmam sincs hogy Justin min húzta fel magát ennyire de azt tudtam hogy az előbb hallottak nekem nagyon de nagyon nem estek jól . Lehet hogy rosszul reagáltam le a  kezemmel automatikusan kapcsoltam ki az ablakukat azt ezzel megszakítva a videó hívást. Az ablak még egyszer felvillant egy”Most hová tűntél?” szöveggel, de én csak kinyomtam és lejelentkeztem az MSN– ről. Szíven döfött az ahogyan lealacsonított, valószínűleg úgy hogy észre sem vette.

***

Idegesen lépegettem a parton. Már tíz perce itt kellett volna lennie, de még csak a láthatáron sem volt. Éreztem, hogy lassan elönt a mérhetetlen düh, és az eddig elfojtott méreg. Mikor végre felbukkant, szemrehányóan néztem rá.

- Késtél!- közöltem hidegen, és flegmán, ahogy ő szokott velem beszélni mostanában.

- Megesik ...emberi hiba. - elővette a telefonját és pötyögni kezdett rajta

- Még jó hogy te hívtál ide... - suttogtam halkan magam elé majd megfordultam neki háttal.

Toporzékoltam dühömben és az idegesített a legjobban hogy mennyire megváltozott mikor én nem tettem semmit, ami a kárára lenne.

- Bajod van kislány?- tárta szét a karját egy pillanatra, majd tovább pötyögött a telefonjába- Ha igen, nem muszáj itt lenni..

- Tudod mit?- kész. Robbanni készültem. - Bajom van! A tököm kivan azzal, hogy flegmázol, hogy mikor velem kellene találkoznod késel, ráadásul ezt a szart bújod,..- egy óvatlan ütéssel kivertem a kezéből a telefont, ami a homokba esett.

- Hát azért valljuk be, hogy neked sem lehet minden rendben odafent- ujjával körözött egyet homloka mellett ezzel gúnyolva, majd a telefonjáért lépett. Elérte a kellő hatást, Közelebb léptem hozzá és ujjaimmal hátrébb löktem.

- Elfelejtetted, hogy ki vagyok! Nem holmi rajongócska, és igen múltkor eltaláltad! Nem fogom a talpadat nyalni Bieber! - fogaim között jól érthetően szűrtem ki a szavakat. - Érző lény vagyok! Pont ugyan olyan, mint bármelyik hiszékeny, rózsaszín ködben élő fanod, ahogy te nevezed őket!Vagy mint a csitri barátnőd aki kihasznál, téged is meg a hírnevedet is , amit meg is érdemelsz egó király!

- Semmit sem tudsz az életemről, se rólam!- köpte oda a szavakat, miközben szemei villámokat szórtak. Halványan felderengett, hogy nem a rajongóira tett megjegyzés bosszantotta fel ennyire.

- Ugyan már Bieber! Ne legyél ennyire naiv! Szerinted ki nem vette észre, hogy egy kurvával vagy? Hogy a csaj a pénzedet szívja? Ha? Előtted Taylor, aztán valamelyik Jonas, plusz még valami vámpírember. Csak te vagy ennyire hülye, hogy ne vedd észre!- néztem rá lesajnálóan.

- Soha nem láttad, és valljuk be egy ilyen senkinek soha nem is lesz rá lehetősége, hogy valaha is találkozzon vele. - szemei dühösek voltak mégis kétségbeesetten csillogtak. Gyenge pontra tapintott, pontosan úgy ahogy ő is részemről.

- Tudod ez a senki, aki itt áll előtted ...- mutattam magamra. - Sokkal többet ér, mint az a beképzelt, magamutogató, anorexiás barbie baba! - nem tudom miért lábadtak könnybe a szemeim, talán mert éreztem, hogy feleslegesen harcolok - És tudod mit? Ha csak egy senki vagyok a szemedben, akkor megyek is. Sajnálom, hogy raboltam az idejét Mr. Bieber. További jó eltűnést a sztárok közül! De remélem tudod - léptem hozzá kicsit közelebb, mutató ujjamat jóformán ajkaihoz érintettem- hogy hozzám nem jöhetsz, ha igazam lesz. Sőt, a számomat is felejtsd el.

- Könnyű lesz. Azt sem tudom mi a neved. - vont vállat.

- Ezt szerettem volna hallani!- csuklott el a hangom, majd az első legördülő könnycsepp után már el is léptem előle. Kegyetlenül fájtak a szavai. Nem akartam tovább vele lenni.

-Héj.. Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan!- kapott a derekam után.

- Nem érdekel! - határozott mozdulattal téptem ki magam kezei közül. - Csak hagyj békén!...

- Kicsi lány ! - hangja teljesen átfordult féltésbe. - Te sem gondolod komolyan amit mondtál . - Ezúttal magához volt és én tehetetlenül hagytam, de még mindig csak lélegzet visszafojtva hagytam, hogy könnyeim lefolyjanak arcomon. Nem bújtam hozzá, mint jobb esetben tettem volna, dühösen meredtem szemeire.

- De igen is nagyon komolyan gondoltam! - hangomat feljebb vittem, mert felzaklatott a dolog hogy azt hiszi most csak hisztizek. Nem hisztizek . Komolyan nem érzem már őt olyan közel mint régen. Pontosítok, nem ő volt már a csókunk óta.

- Justin te egy makacs önelégült sztárocskát játszol. - Szorítása gyengült, de nem engedette el. - De ez... - böktem mellkasára - Nem te vagy!

- De én vagyok! – állította de karakteres markáns hangja mégis félve csengett.

- Miért csinálod ezt? Te is kimondtad az, előbb hogy vége. Bármi is volt az amit mi játszottunk, ennyi volt . - Kezére szorítottam és lassan kezdtem volna letolni derekamról karjait de bellém markolt és szorosan tartott.

- De nem gondoltam komolyan!- szorított továbbra is makacsul magához.

- Ide figyelj Justin. Ad1: Nem vagyok a játékbabád, hogy szórakozz velem, vagy hogy úgy intézd hozzám a szavaid, mintha valami cseléd lennék. Ad2: kimondtad, minden megfontolás nélkül, szóval a szívedből jött. Innentől nincs mit megbeszélnünk.

- De...de nekem te vagy a legjobb barátom! Nélküled nem ugyan az!

- Ezt már elcseszted Justin. Nyald a ribancod seggét. És mint mondtam, hagyj békén, vagy sikítok.

- Ezt nem gondolhatod komolyan...- rázta hevesen a fejét, miközben makacsul magához szorított.

- Justin , ENGEDJ EL!- kiáltottam.

- Css, te hülye, még a végén felfigyelnek ránk!- csitított Justin eredménytelenül, miközben próbálta betapasztani a számat a kezével. Ijedten nézett körbe, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs senki a környéken, rám kapta a tekintetét. - Te hülye, azt akarod, hogy minden paparazzo idejöjjön? Alig tudtam megszabadulni tőlük! Nemhogy majd még miattad is aggódjak.. - hangjában megint ott bujkált az az arrogáns stílus.Lehunytam a szemeimet, orromon át egy mély lélegzetet vettem, majd mosolyogva néztem fel rá.

                                       

- Most már menj a picsába!- azzal erősen az oldalába böktem, mire elengedett. Kaptam az alkalmon, és futni kezdtem. Pechemre utolért, és rám vetette magát. A homokban landoltunk, én háton, ő pedig rajtam. Vártam, hogy leszálljon rólam, de nem tette. Helyette szónokolni kezdett.

- Na idefigyelj. Leszarom, mennyire kényelmes neked ez a cucc, vagy mennyire nem. Jelenleg rohadtul nem érdekel. Ha így kell hogy feküdjek rajtad végig, megteszem, de hallgass meg!

- Nem érdekel mit akarsz mondani! Azt akarom, hogy engedj el! - felső testemmel felemelkedtem és így kicsit lejjebb került arcom övéhez képest, felnéztem rá . És csípőjénél fogva el akartam tolni magamtól, de nem engedte.

- De meg kel hallgass, mert ez fontos! - csuklóimra fogott és hátam mögött "leláncolta őket. Arca enyém fölé hajolt. Hátam megfeszült mellkasom az övének nyomódott.

Fekete toppom alól kivillant sárga melltartóm széle, de nem érdekelt. Tartottam a szemkontaktust, még ha bele haltam volna is.

- Tudod mi az érdekes Justin? - Orromat felnyomtam az övéhez. Ajkaink majdnem összeértek . Éreztem, hogy én kerekedek érzésekben feljebb, pedig fájdalmas érzések voltak . Nagyot nyelt mozdulatlan , úgy hogy csak ádámcsutkája mozdult meg.

- Meg akarsz nekem magyarázni valami olyat, amit nagyon is jól tudok. Abból jöttem rá, amiket mondasz, ahogyan mondod és hogy mikor mondod. - magabiztossága megingott kezemet nem engedte el, de én nagyon ügyesen fordítottam a helyzeten, és míg ő vádlijaira ült én az ölébe másztam , most én voltam felül. Szemét dologra készülte. - Kaparsz utánam mikor egyértelműen elküldtél a francba, mert az életedben rajtam kívül minden tökéletes. Mi szükséged van rám, neked, nagy Justin Bieber?!- Észbe kapott, de későm mert már rég nem ott voltam ahol az előbb. Ezúttal nem futottam el hanem határozott léptekkel indultam volna meg hazafelé.

- Makacsul hajtogatod a magadét de engem nem hallgatsz meg! – Dühösen szólt utánam és hátamon éreztem a tekintetét. Szinte minden szava egy hátba döfés volt.

- Miért? Van még másnak értelme?! - fordultam meg. – Csak azt nem tudom hogy miért vagyok még itt ? – Két lépést tettem vissza felé . – Hallgassam az önelégült dumádat, a barátnődről? – tártam szét a karjaimat , jelezve ezzel hogy mit is vár tőlem igazán? Jelképes mozdulat volt.

- Én is meghallgattam a te nyavalygásaidat. – ismét felvette a védekező, engem viszont bántó hangnemet. – Azt hogy anyád és a nevelő apád minden este visítozva szexelnek és hogy ez téged mennyire zavar! Meghallgattam. Megértettem, tanácsot adtam! Ez a dolga egy…barátnak… azt hittem ez a dolog kölcsönös.

- Hát nem éppen Justin! Akkor ezzel egy értékűen legközelebb azt panaszkodod el nekem hogy a barátnőd nem képes veled együtt elélvezni az ágyban? És majd tőlem kérsz tanácsot, hogy, hogy elégítsd ki többször és lassabban? Már bocs, ha erre nem vagyok kíváncsi, a két téma szerintem teljesen más, mert a te szüleid is elváltak. A barátságra pedig vissza kanyarodva,akkor valószínűleg sőt biztos hogy az élet nekünk más jelentést adott eme fogalomnak. Nekem a barátom az, aki fontos nekem! Nem kezelem le, mint egy kutyát! És a véleménye nagyon is sokat számít nekem. Nem pedig, hogy valami kis kurvának nézem, és úgy csinálok, mintha fizetne nekem, hogy találkozzak vele! Bazdmeg, nem esik le, hogy egy arrogáns buzi lettél? Nézd már meg mi vagy! A hajad nem a régi, a ruhai ízlésed nem ugyanaz, a barátaidat lecserélted, a rajongóidat elhanyagolod! Mindezt ki miatt? Egy kurváért. Bár, elég rendesen kifizetted a karácsonyi ajándékkal!- mint valami végső döfésként, rá kacsintottam, majd a számat elhúzva dobtam hátra a hajamat a vállam felett.

Justin csak döbbenten meredt rám, de nem tudott érdekelni. Sétálni kezdtem a homokban, de egyértelműen, hogy nem hazafelé. Nem volt kedvem otthon az anyámék sipákolását hallgatni. Így csak céltalanul bolyongani akartam. És ezt meg is valósítottam volna, ha "valaki" nem szól utánam.

-Minél messzebbre ribanc..- még csukott szemmel is tudtam, hogy felhúzta a száját, és lesajnálva mered rám. Felment bennem a pupma.

-Azután ribancozz le, miután megdugtál, fogod Bieber? CSAK UTÁNA! Addig a nevem ugyan az, és nem fogok veled máshogy viselkedni, csak mert ki van nyalva a segged! Meg a faszt! Miután szétkürtölted, hogy mit csinálnak anyámék esténként? Szerinted ezt egy "barát"- ennél a szónál megvetően végigmértem- valaha is a szemedre vetné? És most add ide a telefonod!

-Hogy mi? Dehogy adom! Neked?! Soha.. Chh- felhorkantott. Egy gyors mozdulattal ráugrottam, majd a zsebébe nyúlva kivettem onnan, rátérdeltem a kezeire, és bementem a főmenübe. Amint megtaláltam a telefonkönyvet, rákerestem a nevemre, és kitöröltem onnan. Majd az összes üzenetet is, amit tőlem kapott. Utána a kezébe adtam az Iphone-t, majd fölé hajoltam.

-Látod Bieber, ez az utolsó, hogy én önként ültem volna rád. Sőt, ez az utolsó, hogy engem láttál. A soha viszont nem látásra!

Azzal se szó, se beszéd, felpattantam a homokból, és rohanni kezdtem..

*** Justin***

Már négy hónapja, hogy nem láttam. A vitánkon nagyon sokszor elgondolkodtam. Átrágtam azokat a tényeket, amiket a fejemhez vágott. Megfigyeltem Selena minden rezdülését, mikor a közelemben volt. És bizonyos szintig igaza volt. De ez az a dolog, amit soha nem fogok neki bevallani.

Azóta szinte minden héten minimum egyszer lementem a játszótérre. Meg akartam beszélni vele a dolgokat. Nem akartam, hogy haragban legyünk. Ahhoz túl fontos volt nekem. Lehet, hogy megváltoztam, de ezt én magam sem vettem észre. És lehet, hogy Ő úgy érzi, hogy lekezelem, pedig én egyáltalán nem akartam megbántani..

De azóta mintha elkerült volna. Sosem láttam. Amikor elmerészkedtem a házukhoz, mint végső felindulású békülési szándék, a házra az volt kiírva, hogy ”ELADÓ!” . Felhívtam az említett számot is, majd mikor bemutatkoztam, egyszerűen kinyomták. Talán többet is jelentett nekem egy szimpla barátnál…

***/ Justin gondolatai off***

Nem költöztünk csak egy házsorral lejjebb. Anyu kidobta a nevelő apámat mert megcsalta. Minden állítása szerint elég a kisebb lakás , de szerintem az igazi indok az hogy el akarja hagyni az emlékeit amik oda kötik. A szobám, amit per pillanat egy óriási doboz vár rejt maga mögé , idegen számomra. De elfogadom. Valahogy a gondolataimat még mindig a kelleténél jobban leköti egy bizonyos személy ezért nem zaklat fel annyira a dolog. A röhej az hogy megszállott figyelője lettem az interneten . Félre értené az ember( aki nem ismer jól), ha látná mit csinálok, de nem tudja az igazi szándékot. A part – a mi partunk – akkor is megszokott hely számomra. Hozzám nőtt, szép emlékeket hordoz. És hogy mi köze van ennek a megszállottságomhoz? A válasz egyszerű, azt figyeltem mikor nincs biztosan az országban hogy le tudjak menni a partra , nem akartam vele találkozni. Azok után amit mondott biztos nem.

És ma biztos, hogy nem volt ott. Mint az elmúlt alkalmakkor, sem mert nem tartózkodott az országban sem. Így hát lementem a partra. Meleg volt. Nem is kicsit. A parton, ahogy a víz csapdosta a lábamat némiképp az hűtött le. Nem újdonság hogy megálltam a mászóka előtti szakaszon, a furcsa az hogy mindig elsírom magam. Talán kifejezhettem volna magamat kevésbé nyersen is, vagy tapintatosan is tudathattam volna a problémákat. Lábujjaimat figyeltem, Lábujjaimat bele fúrtam a tenger homokjába és hagytam, hogy a víz elmossa róla a fölösleges réteget. MP4-emből Neyo dalai dübörögtek a fülhallgatón keresztül fülembe. A számai telis de teli voltak életérzéssel amik megdobogtatták most a szívemet. Valahol legbelül egy számnál azt kívántam, hogy bárcsak itt lenne, és azt mondaná nincs semmi baj ”Hibáztunk..” . Már bánom, hogy lecsaptam rá a telefont. A következő pillanatban azt éreztem, hogy valaki hátam mögül kezét csípőmre csúsztatta.

A szívem nagyot dobbant mire elugrottam tőle és megfordultam. Nem hittem a szememnek .Kitéptem a fülhallgatót fülemből, meg akartam szólalni de a sírás megelőzött és mielőtt megszólalhattam volna gombóc keletkezett a torkomba.

- Meg kell hallgass! – Karjait felém nyújtva őszinte szemeket meresztett rám, de egyszerűen nem bírtam ki hogy ne áztassam el arcomat könnyeimmel.

- Nem szabadna itt lenned…- suttogtam hátrálva amennyire tudtam mert járásom is bizonytalanná vált járásom is .Csuklómmal megtöröltem szemeimet.

- Nem hagyom hogy elmenj! – És már derekam után is kapott ás magához szorított.

- Engedj el! – mellkasára nyomtam kezemet és próbáltam magam tőle eltolni

- Szeretlek! És nem csak barátként! Ne tolj el magadtól! – még közelebb szorított és az én karjaim zsibbadtan álltak meg a taszításban. Szívem teljesen összezavarodott, hevesen kalimpált. Nem tudtam mit csinálni. Mellkasára hajtottam fejemet. Én is szerettem, és ezt már mióta tudom … . Csak féltem neki bevallani , de nem hogy neki, magamnak is. – Sajnálom amit mondtam , sajnálom hogy elengedtelek , sajnálom hogy most jöttem rá , sajnálom hogy csak most mondom el.. érted? Annyira sajnálom . – a szavakat érthetően és biztosan jól artikulálva ejtette ki mivel tökéletesen értettem minden egyes szavát.

- Ez már nem számít! – Szemeimet összeszorítva szám között préseltem ki a szavakat. – Megváltoztál…- erre a gondolatra még egy könnycsepp csordult le arcomon.

- A régi leszek! Ígérem! Szeretlek! – arccsontomra fogott és fejemet felhajtotta hogy szemembe nézzen . Őszinteségét próbálta ezzel bizonyítani , de én megráztam a fejemet. Kétségbe estem . Nem akarom én ezt. Tapasztalatból tudom hogy az emberek nem változnak meg egyik pillanatról a  másikra

- Én nem szeretlek Justin… - szavaim hamisan csengtek, és az ellenállásom sem mutatott teljes önbizalmat.

- Nem hiszem el!- meg is dőltem, és igaza is volt mindennél jobban akartam őt ölelni , de bántott .-  Tudom hogy fáj. Hogy bántottalak. Hogy igazad volt.

- Nem lehet! Justin menj innét, neked nem itt kéne lenned. – megint eltoltam magamtól.

- Ott vagyok ahol lenni akarok és ez most per pillanat sehol máshol nem lennék jobban mint itt, és VELED! – utolsó szava szíven ütött és mintha újra élesztették volna a szívemet.

Nem tétovázott sokat, Kihasználta gyengeségemet. Szorosan magához ölelt és ajkait enyémekre nyomta. Gyomrom felremegett, talán a fájdalom és a mérhetetlen szerelem keverékétől. A legjobb barátokból lettünk szerelmesek , idő kellett hogy rájöjjünk a külön töltött idő mennyire is fájdalmas, és az hogy összevesszünk ezzel egymást átértékelve, na meg persze a kapcsolatunkat. Lehet, hogy ez csak az én önfejű és álom világot teremtő gondolataim voltak de nem érdekelt. Lábaim majd elcsuklottak mindene gyes érintse után, de hagytam, hogy hátrafelé kitoljon a vízből. Lassan hátráltunk a homokban, helyesbítek én csak hátrafelé bukdácsoltam . Egy pillanatra sem engedett el.

Akaratosan csókolt. És úgy szorított magához mintha magába akarna olvasztani. Néha esetlenül vett egy-egy mély lélegzetet oxigén hiány lévén, mikor én is kaphattam levegő után, de utána ismét lecsapott ajkaimra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy óvatosan kigáncsol -ami nem volt nehéz – és elfektet a homokban.

- Rendben …- nyögtem fel mikor fölém hajolva arcomat kezdte kémlelni . Hajamat eltűrte homlokomból. Szemei gyönyörűek voltak a naplemente homályában, magába szippantottak . nem tudtam elengedni pillantását egy pillanatra sem .

- Mi rendben? – mosolyodott el és letámaszkodott fejem mellé a homokba. Nem tudom miért sírtam megint. De alig tudtam kinyögni neki amit akartam ezzel mondani.

- Szeretlek! Bevallom és ha most nem szeretsz akkor abba belehalok! Szeress, és soha ne engedj el! – nyakába csimpaszkodva közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

Hezitálást éreztem csókjában de hamar elszállt főleg úgy hogy teljes mértékben megpróbáltam csak arra koncentrálni hogy abba hagyjam sírásom. Mit csinálok? Azon kaptam magam hogy pólója széléhez nyúlok és lassan lehúzom róla. Érintései megváltoztak. Szabad kezét lesimította oldalamon és onnan fenekemre, óvatosan maga alá helyezett és csípőjét rám eresztette. Visszanyúlt toppom széléhez és felfelé kezdte gyűrni. Ujjai végig zongoráztak bordáimon majd egy mozdulattal kibujtatott felsőmből, úgy hogy észre sem vettem, hogy eltávolodott ajkamtól. Azt hittem megfulladok csókja nélkül mikor elhagyta ajkaimat és lassan kellemes csókokkal haladt le nyakamon, egészen mellemig. Nem tudom ki van már ilyen későn a tengerparton de a nap is lement, és reméltem hogy senki nincs a közelben mert számból halk nyögés tört fel. Mikor megindult csókzáporával hasam aljához is abba beleremegtem. Hátam kissé megfeszült de nem bírtam sokáig , megragadtam fejét két oldalt és felhúztam magamhoz . Felső teste teljesen hozzám simult.

- Szeretlek! – suttogta ajkaimba .

- Szeretlek! – ismételtem meg én is szavait. De ez cseppet sem volt elég ahhoz hogy el tudjam magyarázni neki hogy mekkora szükségem van rá. Ezúttal óvatosan hajolt ajkamhoz.

Elfeledtetett velem mindent. Minden bántó szót, minden bántó érzést, azt sem tudtam hogy hol vagyok . Teljesen elfeledkeztem önmagamról. Csak ő volt, csak őt éreztem, és azt hogy a köztünk lévő vonzalmat lassan fizikailag is bizonyítani lehet. Lassan kerültek le rólunk a ruhadarabok és jártuk be egymás testének minden porcikáját, tapasztaltuk ki a másik olyan érzéseit amit még eddig soha nem éreztünk. Egyszerre emelkedett mellkasunk minden egyes érintés után. Lélegzet vétele pontosan olynak kesze-kusza volt mint az enyém. Hajába túrva húztam arcát hozzám még közelebb , és fenekébe markolva nyomtam csípőjét enyémnek hogy megbizonyosodjak arról mit is akarok igazán . Kezét csípőmre vezetve húzta végig combomon ujjait  majd csúsztatta térdhajlatomba tenyerét és húzta fel lábamat oldalához ezzel még jobban közelebb férkőzve hozzám . Óvatosan érintett meg és került hozzám a lehető legközelebb amennyire csak tudott, éreztem magamban, testem megremegett és teljesen elöltött a vágy. Fenekéről kezemet hátára vezettem és lapockáinál kerestem valamit amibe bele markolhatok, de semmit nem találtam csak izzadt testét amin lehúztam ujjaimat. Közelebb bújt hozzám és megcsókolt. Mozdulatától még jobban belém csúszott mire ajkába nyögtem. Ő is felnyögött majd eltávolodott tőlem. Lassan kezdett el kisebb lökésekkel mozogni bennem. Hátamra tapadt a homok , Izzadtam a hajam csatakokban hanyatlott el a földön. De azaz izgalom ami testemet átjárta tempója gyorsításakor leírhatatlan. Egyszer csak megállt kezeimért nyúl és ülésbe húzott. Kezeit hátamra simította és úgy préselődtem teljesen neki. Kezeimet hanyagul nyakába dobva nyakába bújva mozgattam csípőmet előre hátra. Én adtam az ütemet, és most ő élvezkedett, de nem feledkezett meg arról sem hogy ő okozzon nekem örömöt. Nyelvével óvatosan érintette meg bőrömet.

Szeretkezésünk talán egy órán át tartott és életem legjobb élménye volt. Váratlan , kiszámíthatatlan , hihetetlen , és csodálatos. Összefoglalva egy szóba felejthetetlen

***

Egymás illatával megtelve próbáltuk elengedni a  másikat mert ismét el kellett mennie , Ezúttal azonban előre megtervezett találkozót szerveztünk .

- Két hát múlva ugyan itt! – nézett rám komolyan mégis kérlelőn.

- Én itt leszek! – válaszomat lágy puszival köszönte meg. Ujjai szorítottak egyet enyéimen.

- Nem akarok elmenni!…- suttogta makacsul.

- Dehogynem akarsz!- léptem hozzá közelebb . – Csak már vissza is akarnál jönni.

- Tényleg nem jöhetsz velem? – kérdezte kiskutya szemekkel .

- Ezer százalék ... – én is elkeseredtem válaszomon, de nem akartam sírva elválni tőle.

- Szeretlek! …- csókot lehelt az ajkamra amit viszonoztam majd óvatosan kihúztam ujjaimat övéi közül . – És sietek vissza rendben?

- El is várom… - mosolyodtam el kezemmel integetve. – Szeretlek! – szóltam utána. Mosolyogva bólintott majd vissza se nézve indult el az utcánk vége felé .

Szememmel végig követtem ahogy eltűnik a sarkon és kissé kábultan a parton történtektől és a fel nem fogástól kinyitottam kertünk kapuját és besétáltam a házunkba

*4 év múlva*

Mosolyogva simítottam végig a kislányom arcán. Puha, selymes bőrén apró nevetőráncok futottak össze az ujjam alatt. Édesen kuncogott magas kis hangján. Szőkés haja a fényben enyhén vöröses színt vett fel. Rikító, smaragdzöld szemei élénken csillogtak, nap mint nap bearanyozva az életemet.

Nem bántam meg, hogy terhes lettem. Az életben nem kaptam nagyobb ajándékot, mint Ő. Számomra Ő volt a Nap a szürke, vagy épp felhős hétköznapokon, Ő volt a Hold, amely állandó fénnyel világított, és óvott az éjszaka sötétjében. Ő volt a mindenem.

Az alatt a négy év alatt, ami eltelt rengeteg mindent megtanultam.  Az élet legapróbb kegyetlenségeit éltem át minden pillanatban, mikor végigmentem egy utcán, tizenévesen, nagy hassal. A kínok kínjait álltam ki, mikor az iskolába mentem. Mindenki rajtam nevetett, sajnálkozott, és mindenki engem szidott. Hogy miért? Azt Ők maguk sem tudják. Én voltam a lány a nagy hassal, akit felcsináltak, majd jól ott hagytak. Egy jó kis téma voltam, semmi több. Az emberek ott bántottak, ahol a legjobban fájt.

A szívem kellős közepén.

A bántó szavak hatására bezárkóztam, és megszűntettem minden kapcsolatot a körülöttem állókkal. Barátokkal, ellenségekkel egyaránt. Volt egy időszak, mikor az anyámmal sem voltam hajlandó beszélni. Ekkor jött el az a pillanat, hogy kivett a suliból, és magántanulóként folytathattam a tanulmányimat.

Így nem voltam időhöz, és helyszínhez kötve, többet törődhettem a lányommal.

Egyedül az anyukám volt mellettem a gyereknevelés terén. Csak tőle kaphattam segítséget. Hisz, a gyermek apja az óta nem keresett. Hí be-hóba, hogy megcsörren a telefonom pár másodpercre, de aztán helyből el is halkul, és a hívása a semmibe vész.

Megadóan hunytam be a szemeimet, és tértem vissza a jelenbe. A szívem tompán, és üresen dobbant, az égető hiány, ami csupán a kitöltésre várt, már időtlen idők óta elnyomtam. Ő elment, és nem mondott semmit, ami változtatott volna bármin is. Az Ő élete tökéletes, az enyém pokol.

Neki van egy tökéletes barátnője, kapcsolata, háza, és jövője, nekem pedig egy gyönyörű szép gyermekem, aki legalább így hozzá köt. Még ha Ő nem is tud róla.

Halványan elmosolyodtam, és végigsimítottam az én Tündérem arcán. Csillogó tekintetét rám emelte, kis kezével felnyúlt, és az ujjaimra simította őket.

- Mami.. – mosolygott rám. – Ugye lemegyünk játszani?

A lányom legalább annyira imádta a tengerpartot, mint én. A sok játék, ami az ő vidámságát szolgálta, nem tudja, mennyi mindent jelent számomra. Keserűségtől kezdve életem legboldogabb pillanatát is ott éltem át.

- Hát persze, kincsem!- nyeltem le a könnyimet, majd a hóna alá nyúltam, és kiemeltem a kiságyából. A csípőmre ültettem, és gyengéden magamhoz öleltem, ezzel, mintha egy kicsit csillapítottam volna a szívemben tátongó ürességet.

Ő a kis karjait csak a nyakam köré fonta, majd ajkaival egy gyengéd csókot lehelt a nyakamra. Megmerevedtem álltomban. Utoljára ilyen puszit Tőle kaptam..

Az emlékek, és érzések megrohamoztak, de egy határozott lépéssel kiléptem a folyton folyvást elragadó múltból, és a konyhába menekültem.

Anya már javában sürgött-forgott. Mosolyogva dudorászott egy dallamot, miközben valami tésztát gyúrt.

Melegséggel a szemeimben néztem fel rá, miközben az Életemet beleültettem az etetőszékébe. Beálltam anya mellé a pulthoz, levettem a lányom műanyag kis tálját, és kanalát, majd kivettem a hűtőből a tejet, és a pépes babaételt. Elővettem még néhány babapiskótát, majd egy kis bögrébe öntöttem a tejet, és beraktam melegíteni a mikroba.

Lopva anyára néztem, majd a csokis krémre, amit a tésztára kent. Jobb kezem mutató ujjával gyorsan végigsimítottam a masszán, és ajkaimhoz emeltem. Vadul vigyorogva nyaltam le a krémet, miközben Ő felnevetett, majd csípőjét az enyémnek tolta, ezzel távolságot teremtve köztem, és az édesség között. Halkan kuncogva ültem le a kicsi elé, és vettem kezembe a kanalat, majd raktam be a szájába az első falatot.

Az arca azonnal megváltozott, mihelyst megízlelte a reggelijét. Az arcára a fintorgás ült ki, majd egy határozott mozdulattal kiköpte.

Anyával hangosan nevettünk az apjától örökölt makacsságán, majd újabb reggeli után nézve hagytam, hogy az Ő akarata teljesüljön.

*Másfél óra múlva*

Nevetve figyeltem, ahogy a kis gézengúz birtokba veszi a megszokott helyét. A kis copfjai, amiket nemrég ügyködtem a hajába, szabadon lobogtak, és halványan fénylettek. A nap sugarai aranyló vörös tincseket varázsoltak a már így is gyönyörű kislány hajába. Megbűvölve figyeltem Őt, amint felnevet, megy, fut, elesik, majd újra és újra feláll, és büszkén folytatja az útját.

Szinte már futva ment a mi birodalmunk felé, mászott fel rá, majd nevetve integetett le nekem. Elmosolyodtam, és eltűrtem a szemembe lógó vörös tincseket.

Hirtelen egy alak jelent meg mellettem. Némán leereszkedett a padra, majd a térdére támaszkodott, és összefonta az ujjait. A szívem hevesen felvert, a testem megmerevedett, és feszülté vált.

- Régen láttalak.. - suttogta mély, rekedtes hangon. Az eddigi álcám, amit a tökéletes pókerarc mögé rejtettem, összetörni látszott. Ő csak féloldalasan rám nézett, és elmosolyodott. – Ugyan olyan vagy, mint négy éve. Semmit sem változtál..

Ekkor a kislányunk lemászott a mászókáról, és a nagy kíváncsiságában hozzám szaladt. Csodálkozva méregette a számára ismeretlen férfit, majd simította a kezét a combomra. Szólni egy szót sem szólt, csak meredt Rá.

- Szia!- mosolyodott el kedvesen, majd ült fel, hogy jobban lássuk. – A nevem Justin Bieber. Téged hogy hívnak?

A kicsi csak szégyenlősen elfordult, és az ölembe mászott. A karjaim védelmet nyújtva ölelték magamhoz, miközben államat a fejére fektettem.

- Az unokahúgod?- mosolygott rám Justin.

- Nem, nem az… - ráztam meg a fejem, miközben a könnyek elöntötték a szememet.

- Akkor anyukád szerelemre talált? – szemit érdeklődve fúrta enyéimbe majd nézett rá a csöppségre karjaimban.

- Nem, nem a testvérem…  - suttogtam könnyeimet letörölve.

- Mami miért sírsz? – Kislányomra kaptam tekintetemet és éreztem hogy a levegő megmerevedik körülöttünk .

- Hope, kicsikém….- mosolyogtam rá kedvesen . – Menj és hintázz egy kicsit. – letettem ölemből és megpaskolva fenekét indítottam útnak. Hiszen amit most be kell valljak lehet hogy kicsiny füleiben értelmet nyernének egy kis idő elteltével , hisz nagyon okos kislány, már most.

- Ő a te lányod? – kérdezte most már remegő hangon.

- Nem csak az én lányom… Justin.  – Nem mertem a szemeibe nézni. Hogy is mondhatnám el neki, hogy 4 évig eltitkoltam, hogy egyszer kibontakozó szerelmünk gyümölcsét a szívem alatt hordozom?

- Férjhez mentél ilyen fiatalon? – Kérdezte kislányomat szemlélve.

- Nem vagyok férjnél. – mondtam elmosolyodva. – Bár a szívem még mai napig az apjáé. – Lehet hogy ez igaz de a szívem összetört és ezzel nem hiszem hogy szépíthetném a helyzetet.

- Hány éves… - gondolkozott de hamar eszébe jutott. – Hope? – Kérdésére mély levegőt vettem és lehajtottam fejemet egy pillanatra. Nem válaszoltam.  – Nessie!- Idegesnek hallatszott. – Hány éves Hope?

- 3 múlt. – suttogtam halkan, a homoknak.

- Ki az apja? – nincs más választás, el kell mondanom neki.

- Justin… - felnéztem ár, szemei már csillogtak a választól, nagyon jól tudta a válaszom… emellett kétségbe esés is tükröződött bennük – Hope a te lányod…

Ajkai döbbenten elnyíltak, és úgy meredt rám. Majd enyhén megrázta a fejét, és nagyokat pislogott. Tekintete sebesen járt köztem, és a lányunk között, mint aki nem hinné el, hogy igazat mondok.

Végül pedig egyszerűen csak elmosolyodott. Hátra dőlt a padon, karját a háttámlára fektette, és csillogó tekintettel figyelte Hope-ot. Feszülten ültem mellette, és csak pásztáztam az arcát, kutatva rajta az érzelmek elfojtott hadát, valamint a rég elfeledett vonások pontos ábrázatát próbáltam az agyamba vésni.Nem akartam újra találkozni vele. A pillanat, amiben annyira hittem, hogy megváltoztat mindent, csak egy csúf, hiú remény volt, egy ábránd, a képzeletem legrondább játéka. A viszontlátás még nagyobb fájdalmakat hozott magával, mint az egyszerű tény, hogy nem tudja, hogy gyermeke van. De így még rosszabb.Tűnődve bámultam a kicsit, miközben arcomon szépen, lassan folytak végig a könnycseppek. Ő csak lágyan rásimította a kezét a bőrömre, és óvatosan cirógatni kezdte.

-Ne sírj, Ness.El nem tudod képzelni, hogy mennyire örülök annak, hogy apa lettem. Legalább itt van egy kis boldogságom. Ráadásul a szerelmemtől!-azonnal rákaptam a tekintetem. Ajkain egy édes mosoly játszott. Az eddig finoman simogató ujjai eltűntek,és az államnál fogva közelebb húzott. Mikor csak pár milliméter választott el egymástól minket, lehunytam a szemeimet.- Szeretlek.

*vége*