Please ...remmeber me

77.fejezet *No name*

Fogalmam sincs hogy kezdjek neki . És félek nagyot fogtok bennem csalódni :/ De meg kell tennem . El kell mondanom hogy a 7 a szerencse számom , és a 77. fejezet szerintem egy tökéletes szám erre az "eseményre". Február 6.-án volt egy éve hogy feltettem egy gyalázatosan kezdő fejezetet... XD :$ És nem állítom azt, hogy most is valami fantasztikus író lennék ,mert nem!A helyesírásom mai napig katasztrofális :") , és így vissza olvasva annyi értelmetlen mondatot írtam le hogy az szörnyű XD de én ez vagyok . A lusta de mégis álmodozó Alyshon :') És biztos vagyok benne hogy fejlődtem :)   

Ezalatt az egy év alatt Szert tettem : sok olvasóra, támogatóra, barátokra, és élményre! 

Megéltem azt is hogy vázlatot írtam füzetbe, hogy egész nap nem tudtam másra gondolni csak hogy mikor írhatom már le a gondolatomat. Volt hogy egész nap a gép előtt ültem és pötyögtem , volt hogy a lélek nem vett rá hogy írjak. :) A nyári szünetben mikor unatkoztam a társaságot a betűkön keresztül kerestem , és az álmaimban megjelenő jelenteket körmöltem. Harcoltam értetek és ezért a blogért anyával , és ódákat zengtem rólatok és a történetről apának. És megérte :) Sok blogot olvastam már és soknak a végét is láttam, és én úgy döntöttem nem csak egyszerűen faképnél hagylak titeket , hanem elmondom nektek , mert ninimum ennyit megérdemeltek hogy EZ... az utolsó bejegyzésem egy huzamos időre Aly történetéből! 

Természetesen nem szándékozom megszüntetni veletek minden kapcsolatot , és az írást sem szeretném hanyagolni :) Az életemhez tartoztok :) Nyitok majd egy új blogot :) Minden valószínűséggel a neonon :)
Ha valaki esetleg szeretne velem (őrült módon) kapcsolatot felvenni akkor a tejes nevem ami szerint a facebookon is fent vagyok Beji Szabó Bernadett . Vagy ha esetleg késztető vágyat éreztek arra hogy belém sulykoljátok ezzel a döntésemmel, mennyire hülye vagyok akkor a Twitter nevem BAllysh. Nem szeretnék senkit kiemelni közületek mert mindannyian nagyon fontosak vagytok számomra! Egy dolgot kérek még tőletek utoljára .

Minden mostani olvasóm aki még itt van velem ... Hagyjon egy utolsó komit a nevével, és egy iszonyat nagy kritikát a kedvemért, Minden sérelmével , minden boldogságával ami a blogommal kapcsolatosan érintette, ne kímélj a régi hibáimtól sem ;D mert abból tanulhatok még a közel jövőben. 

Ha valaki szeretne akkor, akár nosztalgiázhatunk is :D Minden komentre válaszolni fogok :D Ez most itt írásban adom .. és hát nem tudom mit írhatnék még ... Talán hogy sírok ... Igen ... fáj ... és kérlek ...

Maybe ...please... remember me... 

Alyshon ( Luvyall )

Fordultam egyet és meglepődésemre nem ütköztem senkibe, erre ébredtem fel. Szemeim rögtön kinyitódtak, ugyan a fény bántotta őket de nem érdekelt. Justin nem volt mellettem . Nem mondom hogy nem ijedtem meg mert akkor hazudnék de nem is pánikoltam be. A lenge lepedőt ami rám volt terítve magam köré fontam és úgy ültem fel az ágyban . Ekkor eszméltem csak rá hogy hol is vagyok pontosan. Teljesen biztos voltam benne hogy elpirultam. Arcomra kimondhatatlan mosoly ült. Bal kezemmel markolásztam a lepedőt mellem előtt mint egy szégyenlős kislány jobb kezem ujjaival viszont megérintettem ajkaimat. Lehunytam a szemeimet és minden gyönyörű pillanat beugrott a gondolataimba a tegnap estéről. Valahogy teljesen másnak éreztem magamat. Kimondhatatlanul boldog voltam. Körül néztem a szobában, a terasz ajtaja nyitva volt, biztos ő nyitotta ki. Meleg volt , Fülledt meleg, az embernek kedve támadt volna egész nap egy medencébe ülni és meg sem mozdulni, de én mégis meg akartam őt keresni . Kiszálltam az ágyból a lepedőt magam után hagyva és a bőröndömhöz indultam, kikaptam belőle egy tangát és egy fehér térd alá érő ruhát amibe egy gyors mozdulattal fel is vettem. Mezítláb indultam ki a fürdőszobából, ahol gyorsan fogat és arcot mostam. A tükörből mintha egy teljesen más ember nézett volna vissza rám, elöntött a varázslat, ismételt nagy mosoly jelent meg az arcomon a gondolattól. Nagy levegővel próbáltam nyugtatni magam. Kezemet bevizeztem és a tarkómra fektettem tenyeremet. Miután úgy véltem hogy nem nézek ki úgy mint egy szépen megfőtt rák amit az éttermekben eléd tesznek , elindultam Kedvesem keresésére.

Halkan és könnyedén sétáltam végig a folyósón és első sorban a nappali felé vettem az irányt. Justin nem bújócskázott, biztos csak hamar felébredt. A kanapén ült meggörnyedve nekem oldalasan és egy jegyzetfüzetet tartott kezében. Amint beléptem közvetlen a nappaliba, mintha érzékelte volna az aurámat, felém fordult. Gyengéd mosoly ült ki az arcára és szinte hívogatott a szemeivel . Hamar megtettem a köztünk lévő távolságot és álltam elé. Felkuncogott letette a Jegyzet füzetet maga mellé , felnyúlt kezeimért és lehúzott ölébe. Egyik combjára ültem míg lábaimat belógattam övéi közé , egyik kezemet térdére simítottam ő pedig összekulcsolta ujjainkat.

- Jó reggelt! – mosolyogva harapott ajkába én pedig egy óvatos csókot leheltem rájuk. Nem volt olyan mint a tegnap esti csókjaink , de a maga módján úgy ahogy az is, ez is pontosan így volt tökéletes.

- Jó reggel! – Egymás szemeit kémlelve csodáltuk a másikat és szavak nélkül tudtuk hogy mi tagadás jók voltunk tegnap. Ismételtem elpirulhattam így fejemet egy zavart mosollyal hajtottam le mellkasára.

- Na mizu kislány? – érzékeltem hogy mellkasa megremeg a feltörni akaró kuncogástól de nem hallottam a hangját tehát vissza fojthatta.

- Nem vagyok Kislány! – mondtam durcin és felegyenesedtem – Te viszont eltűntél. – Vádoltam meg bohókásan.

- 9 óta fent vagyok . – vigyorodott el amit nem értettem de aztán folytatta és megvilágosodtam. – Dél van.

- Az lehetetlen!- fejemet az óra után kaptam és tény ami tény, hogy már nem is dél hanem fél egy volt.  – Úr isten! – Nagy levegőt véve hátra billentettem a fejemet.

- Felébresztettelek? – kérdezte óvatosan , ujjaival kezemet kezdte simogatni .

- Nem dehogy is!- kaptam rá a tekintetemet. – Mit csinálsz? – Néztem érdeklődve a papír tömbre, amit az előbb lehelyezett maga mellé.

- Eszembe jutott az este egy dalszöveg, még évekkel ez előttről és annak a dalszövegét próbáltam leírni. – morcos arcot vágott és felvette magunk mellől irományát. – Nem jutnak eszembe a sorok… - fejét úgy rázta mintha ez egy igazi nagy tragédia volna. Eszembe jutott valami.

- Miért nem játszod el? Ha a dallama megvan akkor biztos menne a szöveg is . – ez könnyen jött ötlet volt mert sokszor a régi mozdulatok csak akkor jönnek elő ha meghallgatom egyszer a zenét.

- Talán … - elgondolkozott fején csak vigyorogni tudtam . Nyomtam egy cuppanós puszit az arcára . majd kipattantam az öléből.

- Hová sietsz? – szólt utánam de szó nélkül hagytam ott és igyekeztem hálószobánkba ahol a gitárja pihent. Felkaptam és azzal siettem vissza hozzá . Értetlenül nézett rám mire én csak leültem bal oldalára és a kezébe nyomtam a gitárt.

- Próbáld meg eljátszani. – nem tudom miért de izgatottá váltam . Talán fúrta az oldalamat a kíváncsiság hogy milyen dal is juthatott eszébe a tegnap este után . 

***
*2 hét múlva.*

- Ha azt mondom, hogy feszesebben akkor azt úgy is értem! – izzadtam, fáradt voltam, és a tüdőm majd beszakadt.

- Nem megy! Érti? – már lassan 3 órája teljesen kiakadtam de most ki is törtem.

- Hát akkor ne számíts felvételire. – szúrós szemekkel nézett rám én pedig álltam a pillantását.

- Tanárnő én csak egyszerűen fáradt vagyok…- próbáltam mentegetőzni, mert ez, az volt.

- Akkor menj haza! – mondta megkönnyebbülten és lehajolt a táskájáért.

- Csak 10 perc szünetet kérek. – kétségbe estem , ha elmegy akkor senki nem fog segíteni .

- Az életben nem kapsz 10 percet! Az életben akkor is dolgozol, hogyha tudod hogy eltörik a lábad a munka végére, akkor is megcsinálod a munkát. Nincs 10 perc! Az idő pénz! – Az eddig fülledt teremben megállt a levegő, és hirtelen harag futott rajta végig. Mintha Miss. Quer most csalódott volna , jött egy hirtelen fordulat, majd hidegen folytatta. – Eleget kivételeztem már veled, ennél többet nem tehetek . – Szavai szinte felpofoztak .

Az iskolában minden tanár tudott a hangstúdiós esetről és a titoktartási kérelemről amit szerződésben kötettünk meg. Ezek után hogy átcseréltem Cherrel a kiszabott órákat , nem voltam valami jó pozícióban tánctanáromnál sem, végig éreztette velem az a bizonyos lenézést.

- Tanárnő csinálom! – mondtam határozottan és beálltam a tükör elé .

- Nekem ez nem elég! Nem a kétségbeesésedre van szükségem, hanem az akarat erődre amit már az első évben tanúsítottál. – hangja meg enyhült, de éreztem, hogy ettől még nem leszek előrébb. Miért éreztem azt, hogy a táncórának ezennel vége? – Gondold át hol áll a fejed, tisztítsd ki a fejedet a felvételire. – lassan elindult a terem kijárata felé .

- Tanárnő! Kérem! – nem mertem utána futni mert féltem hogy belelépek az aurájába , ami jelen pillanatban nem éppen a leg tanácsosabb . Megtorpant.

- A koreográfiát tudod. Én ennyit tehettem … amit még elmondhatok , és minden társadnak elmondtam , a rögtönzött, ott betanult koreográfiába pedig ne vigyél bele csak annyit önmagadból amennyi a megszabott. Ott arra kíváncsiak hogy mennyire vagy alkalmazkodó és engedelmes, nem pedig arra hogy mennyire tündökölsz. – ezzel egyértelműen véget vetett az órának és kilépett a teremből .

A feszültség tombolt bennem, szívem nagyokat vergődött a mellkasom és normál helye között. Hétvégén itt van a felvételi, és egyáltalán nem vagyok formában. Valahogy a kedvem teljesen elszegődött az egésztől. Elkényelmesedtem talán? Felhajtottam a nadrágszáram egyikét levettem a félvállas fölsőmet és ledobtam a kispadra. Magamra kaptam a kapucnis fölsőmet, aminek a zsebében ott lapult az MP4-em. Össze kell szednem magamat és akármennyire is elment a tanárom, nekem még formába kell jönnöm hétvégére. Rácsatlakoztattam a kis kütyümet az erősítőkre, és elindítottam egy elég régi számot. Beálltam a tükör elé és csak táncoltam. Nem is tudom most ez miért volt jó . Csak csináltam , van mikor a dolgoknak nincs értelme , már csak tesszük azt, amire azt hisszük hogy helyes. 

 

***
*A felvételi napja*

A mellkasom levegő hiányában durván fel s le mozgott, nem kaptam levegőt. A tánctanár aki betanította a koreográfiát nem kímélt. Lehetetlen hogy én ezt megcsináljam Alig kapok levegőt. A mellettem ácsorgó lányok teljesen ismeretlenek számomra, Az iskola falai keménységet sugároznak felém, nem érzem az idetartozásomat, szívem szerint elmenekülnék . A folyosó végén ajtó csapódást hallottam. A régi faragott fa ajtón egy vékony lány alakja jelent meg, és lelkem felsóhajtott mikor megláttam.

- Eljöttél?! – kérdeztem nyakába borulva.

- Még szép hogy támogatom a legjobb barátnőmet! – szorosan magához ölelt ő volt az én ments váram .

- Nem fog menni Cher! Én teljesen padlón vagyok! - Lábaim megremegtek de még valahogy mindig álltam , talán ő adta a támaszom .

- Dehogynem menni fog! – mondta határozottan.

- Következő csoport! – A szólításra kétségbeesés lett rajtam úrrá .

- Mennie kell! És menni is fog! – Eltolt magától, és határozottan bólogatott – Levegő kifúj…. – mondta és én úgy tettem- …levegő beszív! – Azzal elentgedett én pedig remegve de megindultam a terem felé , a tömeg végén .

Beálltam az első sor végére és haptákba vágtam magam mint a többi táncos.

Az egész testem megremegett mikor egy magas vékony nő állt fel a velünk hosszan elhúzódó asztal mögött és végig mért minket.

- Hölgyeim és uraim! Önöknek, egy lehetőségük van bemutatni,  hogy érdemesek arra hogy az iskolánk tanulóinak mondhassák magukat. Egyetlen lehetőségük van arra hogy a hírességek háttértáncosaivá avanzsáljuk önöket, Egy lehetőség, ami megismételhetetlen! Ha valaki úgy érzi hogy még nem áll készen … - itt elhallgatott és még egyszer végig mért minket. – Akkor az most hagyja el a termet és inkább jöjjön vissza jövőre!

Hogy mit éreztem? Az leírhatatlan . Féltem. Féltem kimenni a teremből , és féltem itt maradni.

- Hátakkor tisztelt tanulók… pozícióba! … Zene ! … 5...6...7…8!

Megvolt minden mozdulat… Miért érzem mégis kevésnek ? ….

***
* 2 hónap múlva*

- Anyuuuuuuuuu ! – a lépcső nehéz akadály volt számomra úgy hogy félig rajtam sem volt a pólóm .

- A konyhában vagyok! – hallottam a választ és már a lépcső alján voltam, aminek az utolsó fokát, persze hogy elnéztem, de hál istennek nem estem orra.

- Justin mindjárt itt lesz! – mondtam mikor sikerült beesnem a konyhába.

- Rendben!- mosolygott rám a pult mögül. A kedvenc sütimet csinálta. Holnap után van a ballagásom! Nagy a sürgésforgás mostanság a házban.  – Menj ki elé és nézd meg a postát! Aztán ha megjött leülünk vacsizni. – Szemével a kulcsos láda felé bökött de én már ott is voltam és hiper sebességgel le is kaptam a kulcsot.

- Mindjárt jövök! – mondtam és már a bejárat felé is vettem az irányt. Mezítláb téptem fel az ajtót és úgy léptem ki az előkertünkbe. A fű már gyönyörűen zöldellt. A tavasz hamar köszöntött be itt nálunk, ez volt az egyik kedvenc évszakom . A postaládához szaladtam és a kulccsal keveset babrálva ki is nyitottam .

Kikaptam a borítékokat a ládából, és míg egyik kezemmel már nézegettem a sok levél közül a legfelsőt, a másikkal kulcsoltam vissza a ládát. Zsebre dugtam a kiskulcsot . és lassan lapozni kezdtem a leveleket, a legfelsőt mindig alulra lakva.

Víz, Gáz, Telefon, Internet … és mikor megláttam a baba kék borítékot a tetején a felirattal és a címzett helyén az én nevemmel azt hittem ott sikítom el magam .

- Anyaaaaaaaaaa ! – nem mentem vele semmire de úgysem hallja.

Hezitáltam hogy beszaladjak e hozzá , hogy együtt nyissuk ki a levelemet amit a megjelölt tánc iskolától kaptam, de mikor az ajtóra pillantottam majd az utca végére, láttam bekanyarodni a nagy böszme fekete Rang Rovert. Ismét a borítékra lestem és nem bírtam ki kicsit toporogtam egy helyben majd a többi levelet a lábam közé préselve kiragadva a sokaságból azt az egyet, és feltéptem a tetejét. Nem érdekelt hogy meggyűröm a lapot , tudni akartam hogy felvettek-e. Remegő kezellek hajtottam szét alapot és kezdtem el olvasni a sorokat. Az óriási vigyor már az első sor után lefagyott az arcomról . A második sornál hanyagul ejtettem kezemet magam mellé és  estem térdre. Könnyeim azok ellenére, hogy megálljt parancsoltam nekik gondolatban, patakokban folytak le az arcomon. Nem szabad sírnom, megfogadtam, hogy nem fogok sírni. De akkor miért ilyen nehéz.

- Aly! – kétségbe esett kiáltás volt értem.

Mintha én kiáltottam volna az életem után, ami most hullott összerakhatatlan darabokra. Amire még emlékszem… az két védelmező kar körém fonódása.

- Nem vettek fel! – nyögtem – Mi lesz most velem?

Az egyetlen amitől magamhoz tértem, fogalmam sincs mennyi idő után , egy hideg pohár víz egyenesen az arcomba és egy anyai pofon .

- Szedd, össze megadat! – Anyám kétségbe esett mégis dühös arca volt előttem, és karomat még mindig fogta két oldalról valaki. Nagyot nyeltem meglepettségemben és körül néztem . A konyhában voltam . És az egyetlen rajtam és anyámon kívül aki itt tartózkodott az Justin volt aki kétségbeesett és gondterhelt szemekkel pásztázott engem …

***

Elméletileg úgy terveztem hogy itt zárom le :/ :) De nem bírtam ki hogy ne tegyem hozzá azt amit hónapokkal ezelőtt írtam már folytatásnak mikor megszületett az ötlet. Szerintem így sokkal nyugodtabb vége lesz :)

 

Fiatal voltam mikor Hope megszületett. Váratlanul jött. Az elején nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Szerelmes voltam. Feltétlenül szerelmes. Senki és semmi más nem létezett számomra. Szerelmünk viszont egy gyönyörű gyümölcsbe fogant. Szerelmes voltam, de már nem ő volt számomra a legfontosabb. Második helyre szorult lányomhoz képest. Tudtam, hogy mindenen keresztül kell segítenem. Együtt neveltük fel. Képletesen. Hisz egyedül voltam otthon. Csak Hope és én.

***

E/3:

A park gyönyörű naplementében úszik. A különlegessége még is a játszótér. Ahol olyan sok gyerek játszik önfeledten gondok nélkül. Homokoznak, hintáznak, csúszdáznak és fogócskáznak. Az összes gyönyörű baba. Eközben a padokon anyukák ülnek és mosolyogva figyelik őket. Beszélgetnek, pletykálnak, satöbbi. Viszont felfigyelhetünk két felettébb fiatal anyukára. Történetem fontos szereplői lesznek. Hallgassuk meg miről is beszélgetnek.

- Ezek szerint nem jön haza hétvégén.

- Talán jövő héten. Pedig a Hope nagyon várja. - A hosszú barna hajú hölgy, említett kislányát kereste szemeivel.

- Hétfőn kezdődik az ovi. – tudatosította barátnője a nőben a tényt.

- A telefonban azt mondta neki, hogy hétfőn reggel jön. – Elmosolyodott mikor Meglátta kislányát egy aranyos barna hajú fiúval a homokozóban. –Nálatok minden rendben? – fordult vissza barátnőjéhez.

- Tegnap apával együtt biliztek. – mosolygott a kérdésen a másik majd mosolyogva fiára mutatott. Pont arra a kisfiúra, aki a homokozóban játszott egy gyönyörű kislánnyal. – Pont határidőre lett szobatiszta. Különben nem mehetett volna idén oviba.

- Örülök, hogy egyszerre mennek. Valamivel könnyebb lesz.

 - Mi lesz, ha a kortársai rájönnek, hogy ki is ő? Erre még nem gondoltatok?

- A kortársai még nem fogják fel igazándiból. Az óvó nénikkel meg beszéltem. – Sóhajtott nagyot.

- És később? Hogyan tovább? – érdeklődött barátnője.

- Majd megtanítom neki, hogy mit mondhat és mit nem, nem tehetek mást. De lassan menjünk. - mondta majd felállt a padról. – Hope! Kicsikém! Gyertek!

- Mat, te is gyere!

A két kis lurkó fejüket egyszerre kapta fel és indult meg szaladva anyukájuk felé.

***

2.

Aly: 

A szívem megszakadt, hogy aznap így kellett látnom őt. A lelkem egy része zokogott.

Az igazgató az iskolából azzal az indokkal hívott fel, hogy nagy gondok vannak lányom viselkedésével. A titkárnő a portánál ügyet sem vetett rám. Néha-néha felnézett rám a nálam kicsivel fiatalabb lány, de mikor rajta kaptam rögtön lesütötte a tekintetét.

- Mrs. Borde, kérem kerüljön beljebb. - szólt ki az igazgatónő az irodájából. Felvettem magam mellől a táskámat és sietve lépkedtem közelebb az ajtóhoz. Betessékelt. Becsukta mögöttem az ajtót én pedig helyet foglaltam az általa helyet kínált székre.

- Mi lett volna ilyen sürgős? – kérdeztem illedelmesen. Ez az első eset, hogy be kellett jönnöm az iskolába.

- Tudja hölgyem lánya viselkedése kifogástalan, volt. De fogalmunk sincs, hogy mi lehet az oka annak, hogy ma rátámadt az egyik társára. – Le nem tudom írni azt az érzést, ami rám tört, csak kitágult szemekkel hallgattam tovább az igazgatónő szavait. – Azon gondolkoztunk az iskola pszichológussal, hogy nincsenek-e esetleg otthon bajok, a családban?- megalázva éreztem magamat és megtörve. Tudtam nagyon jól, hogy ez a kérdés több féle szempontot is hordoz magában. Nem hiszem, hogy ha a lányom hasonló helyzetben lenne, mint a többi társai akkor felmerült volna ennek a dolognak a gondolata egyáltalán.

- A családunkban nincsen semmilyen baj. Férjemmel a kapcsolatom mai napig teljes mértékben harmonikus. Az iskolának ennél többről nem kell tudnia. Ebben megállapodtunk mikor beírattam ide a lányomat. – az igazat mondtam csak is az igazat.

- Hölgyem a lánya viselkedése akkor sem helyén való. Szeretném felhívni a figyelmét egy rendes iskolán kívüli gyermek pszichológusra. –elő vett egy névjegykártyát és elém tolta az asztalon. Nem akartam, hogy a lányom még ennél is rosszabbul éreztem magát. Nem tudtam, még hogy mi a baja. De nem hinném, hogy egy ilyen kicsi gyermek ok nélkül verekedett volna, hiszen pont abban a korban van, amikor a legtisztább lélek. Féltem, hogy bántották.

- Asszonyom. A lányom nem lelki beteg. Csak egy kivételes eset, de ettől függetlenül még ugyan olyan, mint a társai. Nem hinném, hogy le kéne degradálni. Biztos ön abban, hogy ok nélkül támadta le a társát? Ismerem a lányomat és nem az a fajta, aki ok nélkül cselekedne. – jelentettem ki.

- A munkámat teljes körben végzem és én magam kérdeztem meg a lányát, hogy mi volt az indítéka arra, amit tett. – Jelentette ki.

- És mi volt rá a válasza? –kérdeztem kitartóan. Kezdett ez a beszélgetés egyre feszültebbé válni.

- Nem tudott értelmes magyarázatot adni viselkedésére. Helyesbítem, kifejezésemet: Nem mondta el, mi történt. – nem tudtam mit tenni, ha lányom nem mondott felhasználhatót, amiből értelmes következtetésre jutottam volna, mint anyja.

- Akkor sem viszem pszichológushoz. Tudomásul vettem a történteket és biztos lehet benne, hogy egyelőre, még el tudom intézni a dolgokat. – álltam fel helyemről. Ezekkel az üres ismeretekkel, nem tudtam mit kezdeni. Legbelül tudtam, hogy lányom nem bűnös, legalábbis nem csak ő bűnös.

- Hölgyem figyelmeztetnem kell, hogy ha még egyszer előfordulna ilyesfajta incidens, akkor az iskolánk jogosult arra, hogy társai feszélyezéséért eltanácsolhatom lányát egy másik iskolába. – a kijelentése kicsit meg félemlített.

- Értettem, és elnézését kérem a bonyodalmakért. - mondtam illedelmesen, de cseppet sem szégyenkeztem. Nem hittem, hogy van rá okom.

- Hisz a nevelés része. - Hangja megvető volt. Mintha én nem végezném el jól a dolgomat.

Magamtól fordultam meg és mentem ki az ajtón. Az igazgatónő jött utánam, úgymond kikísért. Viszont mikor megláttam egy kislányt egy ismerős ruházatban az ajtóval szembeni széken ülni, akinek a lába le sem ért a székről, éreztem valami nincs rendben. Kicsi lányom lehajtott fejjel ült a szék elejében és kapaszkodott annak szélébe. Talán arra kapta fel a fejét, hogy a titkárnő kinyitotta a mellettem lévő csapóajtót és kilépett mellém. Láttam, hogy szája fel van repedve. Dühös lettem. A titkárnő valami lapot dugott az orrom alá, de én eltoltam a kezét és sietve mentem csepségem felé.

- Anyu … - szemeiben könnyek gyűltek és mintha félt volna. Elé guggoltam és a szék karfájára támasztottam egyik kezem Másikkal pedig állánál fogva felemeltem gyönyörű kis arcocskáját és el sem hittem, hogy bántották őt.

- Nagyon fáj?- kérdeztem tőle. Tudni akartam mindent. Tudni akartam ki bántotta. Megrázta a fejét majd kétségbe esetten megölelte a nyakamat.

- Anyu kérlek, ne haragudj! – Éreztem, hogy sír. Táskámat kezemből leejtettem magunk mellé és szorosan magamhoz öleltem. Simogattam kicsi hátát, hogy nyugodjon meg.

- Nem haragszom. - Suttogtam neki és nyomtam egy puszit a feje búbjára. Arcát nyakamba temette én pedig még szorosabban öleltem magamhoz. –Mond el nekem hogy mi történt. – kérleltem. Kétségbe volt esve. Leírhatatlan érzés volt, hogy így kell látnom őt és még azt sem tudom, hogy miért zokog ennyire. Legalább mikor tudtam, hogy elesett és felhorzsolta a kezét, be kell kötni a sebet. Vagy mikor beüti a buksiját, gyógy puszit kell neki adni rá. De most tehetetlen voltam.

- Én bocsánatot kértem! Esküszöm! És nem akartam! Mondtam neki, hogy kérdezzen meg téged! Azt mondta hazudok! Azt mondta, hogy egy senki vagyok! … Gúnyolódott a nevemmel!  Aztán azt mondta, hogy biztos te is hazudsz. Leverte a tolltartómat, amit aputól kaptam… Anya én nem akartam! Tényleg! Ne haragudj rám! Nem fordul elő többet! - Torka elszorult. Nem kapott levegőt. Fogalmam sem volt mit érezhet szegény lelkem. De azt tudtam, hogy százszor, ezerszer és milliomodszor jobban fáj neki ez a dolog annál is, mint ahogy nekem fáj az, hogy így látom, pedig én mondom, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Nem ő volt a hibás.

- Ssshh.., Semmi baj nincsen rendben? Nem haragszom. – Kicsit eltoltam magamtól vállánál fogva, de semmi képen nem taszítottam ki anyai védelmemből. Nem is akartam, sőt jobbnak láttam, ha most biztonságba érzi magát. Szemeit dörzsölgetve, nyeldesett nagyokat és próbálta eltüntetni még néha-néha előbukó könnyeit.

- Szerintem az lesz a legjobb, ha átiratom másik iskolába. Mondjuk a város másik végébe. - Fordultam kicsit hátra az igazgatónőhöz.  Felálltam Hope mellől, de oldalamhoz szorítottam és hátát nyugtatóan simogattam.

- Hölgyem azt egy héten belül nem lehet elintézni és szerintem nem ez a legjobb megoldás. – felelte az igazgató nő mosolyogva.

Hát persze, ilyenkor bezzeg már nem olyan nagy a szája. Az iskola elég nagy „támogatást kapott” tőlünk, a hallgatásukért. Az ilyen gusztustalan személyek miatt utáltam csak ezt az egészet. Nélkülük Hopenak sem lett volna olyan nehéz.

- Leigazolom azt a két hetet. Hope amúgy sem az a betegeskedős fajta. Nem hiszem, hogy a tanulmányán rontana ez a két hét. Amúgy sincs még hiányzása. Ha szükséges, akkor tanulok vele én minden nap, míg el nem intézi a papírokat. Ez kötelessége, ezzel tisztában nagyok! – éltem az ügyvédünk szavaival. - És ne feledje a titoktartási kötelezettségeit ismertetni a munkatársaival. – hangom határozott volt és fenyegető, hogy ne lett volna az. A gyerekemért a tűzön is keresztülmentem volna. – Ellentmondás nincs. Így döntöttem. Ha bele kötne, akkor írásba adom jogerősen és holnap behozom önnek. – ezzel le is zártam ezt a témát.

- Értettem . A jövő hetet gyermeke az új iskolájában kezdheti. A papírjait pedig hétvégén én magam viszem el és dobom be a postaládájukba…

Soha nem tudtam meg mekkora törés volt ez a nap számára. Hisz már csak annyit mesélt el az egészből hogy a nagy „verekedés” amit rajztanára túl spilázott, úgy kezdődött, hogy bokán rúgta Jessica nevezetű osztálytársát az meg rögtön arcon ütötte…

Az érzéseiről nem beszélt. Csak annyit tudtam még megállapítani nap következő történéseiből, hogy mi volt az, ami az utolsó cseppvolt neki a pohárban, amiért valószínűleg megrúgta azt a másik kislányt.

Felrohant az emeletre, kiszórta a tolltartójából az össze színes ceruzát a földre. Majd könyörögve fordult felém hogy mossam ki neki, merthogy "Jessica lelökte, direkt a földre!". A tolltartó, amit az apjától kapott az ovi utolsó napján…

3.

Hope:

***

Anya ragaszkodott ehhez az egészhez. Hihetetlen hogy ez ember szülei milyen összetartóak tudnak lenni, ha az életünk megkeserítéséről van szó . Mat természetesen még élvezte is a helyzetet. Jól kiröhögött reggel mikor kisétáltam elé a kapuba még hálóruhába. Örültem, hogy letudtam a tavalyi évemet. Nem is a sulival lenne a gond, hanem inkább a pályaválasztással.

- Köszöntöm önöket itt New York egyik leg erősebb iskolájában a Powerhillben! – Hanyagul vetettem le a táskámat a padom mellé és próbáltam összpontosítani , arra, amit az előbb megjelent köpcös fazon mond. – Önök az építészmérnöki szak. gólyái. Ha nem jó helyen járnak, kérem, hagyják el a termet és keressék meg az önök által kiválasztott szakmatantárgy termét. – Kis csend. Majd gondolom mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki jó helyen jár folytatta. – Bemutatkoznék. Én leszek az osztályfőnökük, kemény 5 évig. A nevem Dr. Ferdinánd Quickli, matematika szakos tanár. Én fogom önöknek tanítani a matematikát heti 6 órában.

- Ez valami betanított szöveg szerinted? – Mat a szívbajt hozta rám mikor a fülemhez hajolt.

- Ha nem akkor viszont valami diktatórikus jellem lehet. – kuncogtam.

- Ugye megígéred, hogy megvédesz? – kérdezte, de e közben a tanárt figyeltük, mondókájából viszont nem hallottam egy szót sem.

- Én, téged? Nem inkább fordítva? – Kérdeztem talán kicsit hangosabban a kelleténél.

- Hölgyem! – kirázott a hideg és akkor már tudtam, hogy bajba vagyok. –Mivel az első napján van, itt csak szóban figyelmeztetem. – mondta mély és komolya hangon. Csak bólintottam. – Akkor önnel kezdjük a bemutatkozást. Kérem, álljon fel és mondjon magáról pár szót. - meg ijedtem. Miért pont én? Mérgesen néztem Mattre aki csak kuncogott majd segítette kihúzta alólam a széket, hogy álljak fel. Ezt utáltam a legjobban . Miért érzem ilyenkor mindig azt, hogy hazudok? Pedig nem kéne.

- Hát…- dadogtam . – A nevem Hopeless Borde . Itt élek New Yorkban anyukámmal . – Na, most jön az, amit anya „félhazugságnak „nevezett. – Apukám nem a városban dolgozik , hanem éppen ahová hívják. –ennyi bőven elég is – Tanulni jöttem ide, de barátkozó típus vagyok. Erősségem a művészet, azon belül pedig a zene. A helyi gimnáziumból jöttem ide továbbtanulni. – mondtam a végét egy szuszra.

- De ha a zene az erőssége miért nem művészet szakra jelentkezett? – kötött belém a tanár, de hál’ istennek csak ebbe.

- Az élet szerintem nem arról szól, hogy miben vagyunk, jók vagy mit szeretünk csinálni. – hazudtam. – Hanem arról szól, hogy életben maradjunk ennek a bonyolult kormánynak a keze alatt. Ritka az, aki az álmát élheti úgy, hogy e közben jól él – pedig nekem igen is volt ilyen ismerősöm – De nem vagyok az a fajta ember aki berizikózná a biztonságos életet az álmaiért. Az a fajta ember vagyok, aki megteremti a hozzávalót a kedvenc szórakozásához. És később a családalapítással sem lesznek gondjaim. – szerintem korrektül, elmagyaráztam mindent, A tanár többet belém sem kötött, csak kicsit nézett még engem és utána mellettem ülő bajtársamra nézett.

- Köszönöm hölgyem! Leülhet. – leültem, ahogy mondta - Uram most ön jön! Kérem, mutatkozzon be. - most én nevethettem rajta. Lassan felállt, óriási vigyoromra vágott egy fintort, de neki kezdett.

- A nevem Mathew Butler, de a barátaimnak csak Mat. Szüleimmel mi is itt élünk New Yorkban. Anya ügyvéd, apa pedig informatikus. És a mellettem ülő hölgyemény a legjobb barátom. – jelentett ki mind ezt merészen majd leült. Rosszallóan néztem rá majd inkább a tanárra kaptam a tekintetem nehogy megint baj legyen.

Sorba mentünk minden egyes új osztálytársunkon. Bemutatkoztak hasonló mondatokkal, mint amit mi is elmondtunk. Az osztályfőnökünk lediktálta az órarendünket és a fontosabb események dátumait , az évnek majd a nap java részt haladt tovább.

***

4.

***

- Szerintem akkor is tök nyilvánvalón, leesett volna mindenkinek, hogy jóban vagyunk. – vigyorogtam majd ledobtam a táskámat az íróasztalom mellé .

- Amúgy neked ma nem edzésed van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Majd csak hanyatt vetődött az ágyon és kezét az arcához emelte.

- Úr isten! Dehogynem. –Kaptam fejemhez. Táskámból kiszórtam a tancuccaimat a földre és most már üres és könnyebb formájával indultam meg gardróbom felé. – Hogy felejthettem el?!– majd szitkozódtam egy sort miközben bepakoltam az edzős cuccomat sietve a táskában .

- Mikor kezdődik az edzésed? – kiabált be Mat a szobából.

- Fél 5 –kor! – Gyorsan még betettem a terem cipőmet a táskámba, zipzár összehúz , és már kint is voltam. – Hány óra?- kérdeztem sietve miközben táskámat ledobtam az ajtóba és lerángattam magamról a nadrágomat.

- Ehhez hozzá tudnék szokni. – vigyorgott kajánul az ágyon mikor én egy szál bugyiban és harisnyában kerestem a farmeromat. Ilyenkor szitkozom én az ünneplős ruhát.

- Mat! Az időt ! – szóltam rá, mikor a szemem megakadt a farmeromon.

- Négy óra. Még nem kell sietni. –mondta mikor felült az ágyamon.

- Már így is el fogok késni. - Kaptam fel magamra a farmert.

- Elviszlek kocsival. –Mondta majd felállt megigazítani a nadrágját.

- Megköszönném. Akkor még lesz időm vizet is magamhoz venni. - vigyorogtam rá és trikóm kutatására indultam a gardróbomba , ismét.

- Milyen cinikus lett ismét valaki.

- Ismerhetnél már!- kiáltottam ki a pólóim között turkálva meg is találtam, amit kerestem.

- Mindig meglepődöm! – jött a válasz. De én nagyban csak a blúzom gombjaival vacakoltam. Kintről viszont nagy csend. Gyors mozdulattal inkább kibújtam a kényelmetlen anyagból és magamra kaptam a kényelmes kis felsőmet. Kirohantam a szobába Mire matt már az ajtót nyitotta nekem .

-Hölgyem ! – mutatta az utat én pedig már a táskával a hátamon ki is léptem az ajtót egy .

- Kösz! - t magam után hagyva. Halványan elkaptam még, ahogy szemet forgat. Majd a szokásos utamon indultam el. Megálltam az ismerős ajtó előtt kopogtattam majd már be is nyitottam. Láttam még ahogy Mat becsukja a szobám ajtaját és elindul a folyosón felém .

- Szia anya! – köszöntem neki. Szokás szerint a dolgozó asztala előtt ült és dolgozott. Lenéztem az asztalára miközben nyomtam egy puszit az arcára és láttam, milyen sok munkája van. – Melyik cég sózott rád ennyi könyvelnivalót? – kérdeztem kissé számat elhúzva hogy lássa rajtam az együttérzést.

- Nem lényeges! Már kész vagyok ezzel. -  Nagyot sóhajtott. Elővette a pecsétjét. Határozottan a papír sarkába nyomta majd gyönyörű gyöngybetűkkel alá írja nevét : Alyshon Borde Bieber.