39. MIndennek megvan a maga oka :)

Ez a fejezet kutyusom emlékére íródott aki halálának most lesz lassan 3. évfordulója . Fájt őt elveszítenem de mostanság már feldolgoztam . Mert jobb helyen van :) 

R.I.P.  Gigi 

 

Meg sem fordult a fejemben hogy első utam ne hozzá vezessen. A taxi sofőr is elég furcsán nézett rám mikor a bőrönddel pont azt a címet adtam meg neki.

Apu természetesem nem akart elengedni de a végén Justin meggyőzte had jöjjek haza .

Dühös voltam . Nem tudom hogy történhetett. És hibásnak éreztem magam a történtekért. Ha otthon lettem volna nem történt volna meg ez az egész. A szívem hasadt meg. Nem hittem el mikor a telefonba meghallottam.

- Köszönöm a fuvart!- mondtam a sofőrnek majd kiszálltam és segítség nélkül kivettem a bőröndömet. Gyorsan még kifizettem még a visszajáróval sem foglalkozva szinte vágtatva rohantam be a rendelőbe.

Meg csapott a hideg légkondinak a hűvöse. Még magától ettől a tömény fertőtlenítő szernek is borzalmas az illata.

Senki és semmi nem érdekelt még a recepciósnak sem álltam meg pedig általában illedelmes szoktam lenni.

Tudtam kit keresek és azt is tudtam hogy hol találom meg. Rögtön Dr. Minor irodája felé vettem az utamat. Bekopogtattam és vártam a válaszra .

- Tessék? – hallottam meg bentről a kedves férfi hangot amit már jó pár éve ismerek .

Habozás nélkül benyitottam .

- Jó napot doktor úr!- mondtam megtorpanva az ajtóba.

Szemében látszott a sajnálat. Nem hiszem el hogy ekkora lenne a baj . Istenem . Remegni kezdtem és éreztem hogy a fájdalom eluralkodik a testemen . Eddig nagyon jól tartottam magam de most hogy itt vagyok , Előtörtek a könnyeim .

- Aly…- hangja nyugtatást sugárzott felém amit mintha meg sem érzékeltem volna még jobban sírni kezdtem . Felállt a székéből és felém indult. – Gyere velem . – mondta és átkarolva indultunk el azon a folyosón amit mindig is átkoztam . És mindig azt mondtam ’neki’ hogy ”Pajti , te soha nem fogsz oda kerülni” .

Remegtem . De tartani próbáltam azt a lassú tempót amit Dr.Minor diktált. Mikor elértünk a nagy vasajtó megfogta a karom mielőtt bementünk volna .

- Al, nagyon rossz állapotban van és nem mondhatnám hogy szép látvány lesz . Biztos be szeretnél hozzá menni? – kérdezte komolyan rám nézve.

Könnyeimet kicsit letörölve bólintottam .

Az ajtó kitárult előttem és a látvány teljesen elszörnyesztett. Ketrecek egymásra építve. Nem volt rossz körülmény de nagyon meg ijesztett.

- Melyikbe van ? – Kérdeztem erőtlenül.

- Felül a harmadikban . – mondta de már ott sem voltam mellette. És megindultam a megemlített ketrec felé .

Lábaim alig tudtam emelni mert erőtlenül csuklottak volna össze .

Mikor elértem az említett ketrecet a látvány teljesen elszörnyesztett. Levegőt is alig tudtam venni mert mellkasom összeszorult . Ott feküdt az én Nellym a tágas ketrec sarkába. Fejét lábára helyezve.

- Nelly… - suttogtam tőlem telhetőm de torkom elszorult . Vettem egy nehéz levegőt és könnyeimet letöröltem az arcomról .

- Nyissa ki nekem !- mondtam parancsolón az orvosnak aki két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és szó nélkül kinyitotta a kerecet. Nem maradt a közelemben tovább csak hátra lépett.

Kiskutyám boldogsággal teli szemei most üresek voltak. Mint aki nem érzékeli a körülötte lévő dolgokat.

- Kiskutyám … Nelly. Itt vagyok … Hallod? – Hangom remegett és a szememből is folytak a könnyek .

Szörnyű volt így látnom őt. Az egyetlen lényt a földön aki hozzám tartozott teljes egészében . Belül teljesen össze estem . Nem tudom mit vártam . Talán hogy ugrándozzon körülöttem ahogy szokott mikor kimegyek hozzá a hátsó kertben?

- Nelly … itt vagyok légyszi … ígérd meg hogy semmi bajod nem lesz! – Remegő kezemmel felé nyúltam és buksijára tettem a kezem . Ahol imádja ha vakarászom . De meg sem mozdult. Bambult előre a semmibe.Nem reagált az érintésemre.

- Kisebb sokkot kapott. – mondta az orvos de nem figyeltem rá csak hallgattam . Szegény kiskutyámat néztem aki olyan volt mint egy bábú. – A testi állapotát megmentettük de nem vagyok benne biztos hogy lelkiekben okos dolog lenne e tovább erőltetni ezt a dolgot.

Szívem ketté hasadt.

- Ezt hogy érti ? – kérdeztem felé kapva a tekintetem .

Dühös voltam mert tudtam hogy mit akar mondani . És azt nem lehet. Ő az egyetlen lény aki a legfontosabb nekem ezen a világon .

- Al ha nem javul az állapota akkor menthetetlen . Nem hiszem hogy hagyni kéne szenvedni . – mondta ki konkrétan .

-Nem . Nem . Nem .- ismételgettem

Vissza fordultam pici kutyámhoz és kétségbe esetten könyörögtem neki .

- Nelly ,Hallod pajtás?  – simogattam meg buksiját ismét – Épülj fel hamar . Kérlek. Kiskutyám . Nem hagyhatsz itt. Te vagy az én legjobb barátom . Nelly … kérlek. -a végén már zokogtam . A fájdalom leírhatatlan volt. Főleg mikor kérésemre nem jött válasz . – Kérlek !- Leborultam a ketrec elejébe és kezemet mancsára simítottam .

- Alyshon …- anyám hangja hátam mögül valamelyest mentő öv volt.

- Anya...- suttogtam és megfordultam . Rögtön karjaiba vetettem magam .

- Kincsem ..- ölelése védelmező volt.

- Anya kérlek mond hogy meg fog gyógyulni . Kérlek … Nagyon kérlek . –Bújtamel karjai között.

- Nem szabadott volna látnod.

- Kérlek szépen ! – ismételtem meg magam .

- Kincsem ….- mondta és még jobban magához húzott.

- Kérlek , Kérlek , Kérlek … Istenem .

- Gyere most menjünk haza . – suttogta és húzni kellett.

Mi ? Nem ! Én most nem mehetek sehová . Vele kell hogy maradjak .

- Nem !- mondtam határozottan és eltoltam magamtól. De még mindig fogott.

- Kicsim itt vigyáznak rá. És ha bármi baj lenne akkor A doktor úr biztos felhív. – mondta és magához vont.

Hajamat simogatta. Kicsit nyugtatott de ez egyáltalán nem segített a helyzeten .

-Had köszönjek el tőle. – mondtam és kikeveredtem karjai közül.

Szemeim biztos annyira be voltak dagadva a sírástól hogy már alig láttam . A könnyfátyolt is rásegített erre az érzésre. Oda kóvályogtam a ketrechez és ismét Kutyusom felé nyúltam .

- Holnap is bejövök jó Nelly ? – választ vártam hogy majd hozzám dörgölődzik vagy megnyalja a kezem ahogy szokta de nem , így kétségbe esetten folytattam . – Rendbe fogsz jönni . Érted ? Mert egy ilyen tökéletes lényt isten nem vehet el olyan szerencsétlen emberektől mint például én. – suttogtam . – Helyre fogsz jönni és akkor soha többet nem fordulhat elő ilyen . Megígérem . Soha többet nem kell itt feküdnöd csak légy jobban . – Ujjaimat bele túrtam a szőre közé és és orrommal oda hajoltam orrához. Ilyenkor tudja hogy szeretem . De nem reagált. Nyeltem egyet . – Szia Nelly – nyomtam puszit orrára és megfordultam.

- Bármikor bejöhetnek én itt leszek egész este. – mondta az orvos

- Reggel jövünk szerintem . – Mondta anya és átölelt .

Az ajtó felé vettük az irányt mikor hallottam hogy Nelly felnyüszít a hátam mögül .

- Nelly!- fordultam meg mikor az orvos szó szerint hátrébb lökött.

Kiskutyám nyüszített. Mindenem remegni kezdett és zokogtam .

- Menjenek ki ! – Utasított az orvos.

- De nem akarja hogy elmenjek !- ordítottam rá vissza

- Gyere kincsem !- Fogott meg anya és kihúzott a hideg teremből .

Kapálóztam hogy nem akarok menni de testem olyan erőtlen volt. Anya a székekhez húzott a váróban és leültetett. Szorosan magához ölelve simogatta fejemet és nyugtatóan dörzsölgette a hátamat.

Fogalmam sem volt hogy mióta ülünk ott de az orvos mikor megjelent , kirázott a hideg.

- Sajnálom de nem szenvedhet tovább , a bele egyezésüket kell kérjem . – mondta halkan .

- Nem! Nem! És Nem!- ordítottam .

Anya magához húzott és arcomat mellkasához szorította.

Hisztérikus rohamot kaptam . Be kellett valljam hogy a fájdalom végig söpört az egész testemen . Isten elveszi tőlem azt az egyetlen lényt akit a világon mindennél jobban szerettem . Vajon miért teszi ezt velem ? Nem tettem semmi rosszat.

- Kincsem neki jobb lesz így .- próbált anya nyugtatni.

- Neki mellettem jó .- mondtam zokogva és a pólóját szorongatva.

- Al – szólt hozzám Dr. Minor. – Higgy nekem . Nelly így csak szenved. És ha nem is most de később biztos elpusztul . Segítek neki hogy jobb legyen .

Nem akarom hogy szenvedjen. Azt akarom hogy jól legyen .És bár nekem fájt el kell hogy engedjem . Már így is majdnem 2 napja szenved. Sokkal jobban szerettem őt ennél.

- Csak ne kelljen többet szenvednie.- mondtam anyu pólóját markolászva.

Még jobban rám tört a sírás hogy soha de soha többet nem láthatom ahogy futkos a tenger parton. Nem ugrál körbe mikor kaját adok neki. Vagy nem fekszik mellettem a földön mikor én a hintaágyban olvasok. Nem vigasztal már mikor magam alatt vagyok .

Eszembe jutottak azok a pillanatok mikor felnőtt. Végig mellette voltam. Hűséges volt. A kutya iskolás napok, amit nem csak ő szenvedett végig hanem én is, de megérte, ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz. 

***

- Holnapra összekészítek mindent a kutya temetésére ! – hallottam a doki hangját.

Mit ha kiesett volna egy rész . Kinéztem az ablakon és már sötét volt. Teljesen kiesett több óra számomra. Miért ülök az irodában?

- Gyere kincsem !- Mondta anya, majd megfogta a bőröndömet amit hanyagul ott hagytam az orvos irodájában.

Nem tudtam megszólalni . Torkomat szorította valami . Mintha nyakörvet tettek volna rám ami fojtogat .

Anya vállamat átkarolva tolt a kijárat felé . Tudatában voltam mindennek de egyszerűen össze estem . Pillanatokat érzékeltem csak a körülöttem lévő világból.

A következő emlékem az hogy a kocsiban ülök meg görnyedve az anyós ülésen és kifelé bambulok az ablakon. Szememből akaratlanul is könnyek bújnak elő csendben és szántják végig arcomat teljesen az államig.

Szem előtt állandóan azok az emlékek lebegtek mikor Nellyvel ugráltok a kertben. Vagy éppen kiment a medencéből mert azt hiszi bajban vagyok.

Szörnyű volt de mégis olyan érzés mintha mi sem történt volna. Viszont a kép amint üresen néz rám, minden egyes alkalommal mikor megnyugodtam volna gondolataimban elő ugrott . Lelkemet megrázta és ismét sírni kezdtem mert nem tudtam elégetni az a képet. Még nem .

A kocsi megállt . Anyura kaptam tekintetem aki már csendben szált ki a kocsiból. Én is így tettem és lassan nehéz léptekkel haladtam a bejárat felé.

Könnyeim próbáltam vissza fojtani . Nagyokat nyelve értem el a bejáratig és hanyagul nyitottam be . Nem is tudom honnan vettem hogy nyitva lesz de nyitva volt .

Anya rögvest jött utánam . Lábaimról mit sem törődve semmivel lerúgtam a cipőmet.

- Megjöttetek? – Mike hangja mintha villám csapott volna belém . Elöntött a dühh. De mi tehettem volna ?

- Itt vagyunk !- anya hangja nem volt valami lelkes de nem is éreztem benne azt a fájdalmat amit én éreztem . Fele annyit se. Inkább sajnálat volt benne.

- Jajj kincsem majd jobb lesz .- ölelt át Mike amitől majd behánytam .

Nem szólaltam meg csak kibújtam a keze alól és csendben megindultam a szobám felé a lépcsőn

-Nem maradhatsz csöndbe életed hátralévő részén !-szólt utánam .

Ez az ember nem tud rólam semmit. És még mindezek után képes velem jó pofizni ? Jól nevelt lány vagyok csak ezért nem szóltam neki vissza.

Folytattam az utamat a szobám felé .

- Veszünk neked egy új kutyát .- pórbált kedveskedni.

Ez egy 5 évesnél be vált volna. És nem egy olyan gyereknél mint aki olyanokon ment keresztül mint én . Akinek az anyja nem tűnik el egy ilyen ember miatt mint ő napokra. Akinek az apja otthon van normális munkával és nem a világot járja egy olyan lánnyal és az anyjával akik lassan jobban a családja mint a saját vére. Betelt a pohár. Nagy lendülettel indultam neki . Azt hittem megfojtom. És igen, elég nagy volt bennem a düh eziránt az érzéketlen k*csög iránt hogy ugyan olyan nagyságú lelki ismeret furdalást nélkül a torkának menjek .

Lépteim esetlenből dühösre és toporzékolóvá váltak.

- Te ne avatkozz bele az én életembe ki mit sem tudsz rólam . Érzéketlen és faragatlan bunkó még te akarsz nekem most kutyát venni?!

Kezem ide oda vergődött mellettem és már fél úton voltam felé mikor a sötét nappaliból előlépett valaki így neki mentem . Nem foglalkozva az illetővel ,toporzékoltam a dühtől.

- Te ölted meg őt!- Ordítottam – Te mocskos szemétláda. – Elvetted tőlem az anyámat és még úgy beszélsz az egyetlen élőlényről aki a támaszom volt mintha pótolható volna egy perc alatt?!- Könnyeim hullottak és záporoztak az illető pólójára aki előttem állt. Ott ütöttem ahol értem hogy eljussak az illetőig aki mögötte állt .

- Al hagyd abba ennek semmi értelme!- hangja nyugtató volt. De ez most min sem segített.

Szét vertem volna a mögöttem lévő ember pofáját.

- Érzéketlen és gerinctelen BAROM!-ordítottam tovább Mikenak és próbáltam áttörni az előttem álló "falon".

Kér hatalmas kéz fogta meg kezemet és próbált leállítani a vergődésen de nem tudott.

- A te hibád ! Miattad szökött el ! Mert neked minél hamarabb ide kellett jönnöd megszúrni anyámat.  Próbáltam kiszabadulni a szorításból de nem ment. Tehetetlen vergődő bábú voltam aki harcolt az érzéseiét. Akit senki nem értett meg kiskutyáján kívül éveken keresztül .

- Aly .Hagyd ezt abba!- a bilincselő személy ellent tartva nekem még mindig csak nyugtatóan szólt hozzám . – Ne csináld!-mondta határozottan .

- Arra nem volt időd te geciláda hogy becsukd a kaput, annyira vitt előre a farkad!- olyanokat mondtam amit soha nem mondtam volna hogyha senki nem bántja a lelkem egyik részét, ami Nelly volt már egy jó ideje.. és nem is bántotta hanem hagyta hogy vesztébe fusson .

- Alyhon !- Szólt rám anya is most már bekapcsolódva a drámába.

- Hogy van neked merszed ilyen könnyedén lekezelni ezt a dolgot?! És milyen jogon biztatsz engem arra hogy essek túl ilyen hamar az elvesztésén? !- Már csak rángatóztam mert két kar fonódott körém .

- Ha csöndbe akarok maradni csöndbe maradok ! De ha tudni akarod és feltétlenül beszélgetésre akarsz invitálni akkor közlöm hogy nem akarok veled beszélgetni ! Nem akarom hogy itt légy! Utállak ! Gyűlöllek! Pokolra kívánlak! – mondtam és ezekkel az utolsó szavakkal elfogyott az erőm és szó szerint összecsuklottam egy helyben.

Az eddigi vergődést és ütlegelést visszafogó személy karjaiból kifolytam és zokogva estem a földre.

Ki kellett álljak Érte. Mert még Nelly is sokkal többet ért ennél az embernél . Soha nem bántott de most akkorát rúgott belém és olyan fájdalmat okozott nekem amit soha nem bocsájtok meg neki .

Az illető akit eddig Mike helyett püföltem letérdelt  velem a földre és szorosan magához ölelt. Zokogtam . Ezt máshogy nem tudtam leírni . Mintha megöltek volna és utána újra vissza rángattak volna a földre. Sebesülten és vérezve, akinek azt mondják hogy 'Old meg!Élj tovább!'

Alig kaptam levegőt. Fojtogattak . Kire számíthat már az ember? Mióta a szüleim elváltak csak tűrök és tűrök de elég volt! Bele furakodott az életembe és most megjátssza a tökéletes pótapa szerepet.

Amit értem azt markoltam,Jelen pillanatban egy pólót, mert húzott magával az öntudatom. Mellkasom szakadásos emelkedése már kínzó fájdalmat okozott hátamban és mellkasomban egyaránt. Nem akartam még elmenni. Teljes szívemből harcolni akartam nem első sorban magamért és elsősorban kutyámért. Az elmúlt pár évben több időt töltött velem Nelly mint a saját anyám .

- Felviszem . –hallottam még egy utolsó hangot védelmezőmtől majd képszakadás.

***

Az ágyamon fekszem betakarva . A fejem felrobban és mindenem lüktet. Még éppen csak hogy felfogtam hol is vagyok, a saját szobámba. Az egész szobát a számítógép fénye világította be.A teraszajtóm nyitva volt mikor körbe néztem . Sötét volt még tehát biztos nem aludhattam pár óránál többet.

- Rosszat álmodtál? – kérdezte az ismerős hang a számítógép elől majd felállt és felém kezdett jönni .

Nem értettem miért gondolja hogy rosszat álmodtam volna . Felültem és ekkor eszméltem rá hogy én tényleg a saját szobámban vagyok és nem csak álmodtam ezt az egészet. Takarómba markoltam és próbáltam vissza tartani fájdalmaim előtörését de nem hiszem hogy ment mert mikor besüppedt mellettem az ágy éreztem hogy egy kéz letörli a nedvességet az arcomról .

- Nem értem Ryan .- ráztam a fejem – Senkinek nem ártott az a szegény állat. És én sem tettem semmi rosszat emlékezetem szerint. - A takaróm szélébe vájtam körmömet. – Akkor miért vette el tőlem Isten a legnagyobb éltetőmet? – kérdeztem , bár tudtam hogy ezzel nem javul semmi. – Közelebb húzódott hozzám feltette lábait az ágyra majd átölelt és mellkasára vont.

- Nem tudom miért téged büntetett meg ezzel . – Simogatta hajamat. – De mindennek meg van a miértje .

- Fáj ! – sírtam fel . – Fáj hogy nincs többé ! – mondtam és pólójánál magamhoz húztam hogy át tudjam ölelni.

- Elhiszem !-mondta majd adott egy puszit fejem búbjára.

- Nem érdemelte volna meg . Főleg nem ezt a halált!

- Tudom .- helyeselt.
Nem kellett több . Csak elég volt hogy most itt van velem . És megint támaszt ad.

Nem tudom mikor s hogy , Csak annyit hogy újra álomba sírtam magam .