65. Elvarrjuk a szálakat ...

Igen Neonkék írhatott nektek... és röstellem a pofámat, hogy nem én álltam személyesen "elétek" és közöltem a tényeket... bármennyire is mosolygok sokszor az 90% ban hamis... zűrös életű lány vagyok... nem nemén vagyok zűrös hanem maga az életem... az a fajta vagyok aki értelmetlen dolgokon merül el és magyaráz bele mindent. És igen elég egy film( Keith )... egy Könyv (Angel ) Vagy egy blog ... ( aminek nem írom le a nevét :( :D ) hogy teljesen padlóra tegyen mert a gondolataim olyan mélyre süllyednek hogy önmagamból is kifordulok...

A másik dolog... Aly lassan 2 hónap híján az életem része... Ahogy ti is ... ki később ki előbb csatlakozott hozzám :) <3 Annyit erről hogy az a fajta lány vagyok aki nehezen engedi el a múltját... aki nehezen lép tovább mert hiszi hogy mindent helyre lehet hozni ha igazán akarja ... de itt most nagyot kellett lépjek és nem is akarok túl gyorsan haladni ... megoldást kellett találjak arra hogy ne veszítselek el se titeket... se  Alyt :) A végeredmény és az ötlet hogy folytathassam a blogot tőlem nagyon távol áll... de az újnak nem szabad ellent mondani :) és ez a leg értelem szerűbb megoldás... 

Nagyon szépen köszönöm a bíztatásokat... bár én nem így fogalmaztam volna meg Neonkék helyében .  de veletek együtt sokat segítettek ... És bár nem vagyok valami sztár... tudom hogy nem lennék sehol nélkületek :) 

A következő részt NEM én írtam... mert nem tudtam volna megírni ... és nem is akartam hogy így legyen ... de ez ahhoz kell lányok ... hogy tudjam a továbbiakban folytatni remélem tetszeni fog:)mert az illető tökéletesen elvarta a túlzott hibáimat... Nem mondom el a nevét.. DE ISZONYAT NAGY KÖSZÖNETTEL TARTOZOM NEKI ... 

LEGKÖZELEBB MÁR ERŐSEBB LESZEK  :) ígérem mostantól jobban figyelek arra mit írok...és legfőkképpen rátok :)

A koncertnek már egy ideje vége volt, mi pedig a kisbuszban ültünk és vártunk a fiúkra. A lányok hátul bealudtak, egymásnak dőlve tartották egymást, így egy sorral előrébb kényszerültem.

Gyorsan előkaptam a telefonomat és készítettem egy képet róluk. Rosenak, Esmeének és Chernek is az arcán egy pici mosoly bújkált, ami nekem egy óriásit csalt az arcomra. Lekaptam őket, elmentettem, majd beállítottam háttérképnek a telefonom. Pont, mikor elraktam a mobilt jelentek meg a srácok és Pattie. Mindenki arcán látszott a fáradtság. Pattie, Usher Scooter és Apu elöl ültek, a fiúk pedig sorra mögéjük. Nem tudom, hogy direkt így jött ki vagy sem, de Justin mellém került.

Legbelülre csúsztam, bal oldalam a kocsi ablakának préselődött, hogy mindenki eltudjon férni. Izgatott voltam, forrt a vértem. A szívem kiakart törni onnan bal fent magasság tájban. Még a gondolatba is beleremegtem, a tudat bele égette magát az agyamba és nem hagyott menekülni. Mellettem ül!

A barátom. A szerelmem. Az életem. A lelkem. A szívem. Ő a mindenem! - Itt ül mellettem, olyan közel, amennyire csak lehet. Lába nekem nyomódik, keze hozzá ér enyémhez, épp, hogy csak súrolja, de nekem elég ennyi, hogy máris hegyeket mozgasson meg bennem.  Olyan közel van, amennyire csak lehet, de még sosem éreztem ennyire távolinak. Mintha évek, vagy óceánok választanának el minket egymástól. De még ez sem írja le tökéletesen, azt, hogy mennyire távolinak érzem magamtól. Még sosem éreztem magam ennyire magányosnak. Szükségem van rá! - vallottam be magamnak is.

Szemeimet lehunytam, fejemet az ülésnek döntöttem, és vártam, hogy mikor érünk a szállodába. Éreztem, ahogy rám néz. Tekintetével perzselte testemet. Ahol rám nézett szinte égési sérüléseket szenvedtem. Próbáltam úgy tenni, mint, aki tudomást sem vesz róla, hogy Justin ül mellettem, de ezt a tényt nem igazán lehetett semmibe venni. Az egész út alatt tiszta görcs voltam. Merev testtartásomon egy pillanatra sem változtattam. Féltem, ha megmozdulok, összeomlik az a kis akaraterőm is, ami most még egyben tartott.

- Megérkeztünk. - szólt hátra csendesen Scooter. Mindenki azonnal kipattant a kocsiból, Justin is úgy száguldozott, mintha a világ vége közeledne, és az elöl menekülne. Kiszedegették a bőröndöket, majd mindenki megfogta a sajátját. Pattie hátra ment a lányokat felébresztette. Nyűgösen nyitották ki szemeiket, hirtelen azt sem tudták hol vannak.

Szép lassan én is kimásztam a kocsiból, majd utamat a szálloda felé vettem, kezembe bőröndömmel. Nem siettem, volt min gondolkodnom bőven. Éreztem, hogy lábaim sétálnak egyenesen előre, de nem én irányítottam őket. Mint egy robot. Reflexerűen másztam fel a lépcsőkön, majd mentem be az aulába. Apuék ott álltak a recepciónál, a fiúk meg egy kis körbe mellettük. Nem néztem körbe, nem néztem egyik srácra sem, csak megálltam mellettük és vártam, hogy felérjünk a lakosztályba.

Usher intett, beszálltunk a liftbe, még mielőtt bezáródott volna az ajtó Pattiék is megérkeztek. Felmentünk a legfelső szintre, ahol megkaptuk a mágnes kártyákat. Fiúk-lányok egy lakosztály. Felnőttek másik. Ajkaimra egy keserű mosoly húzodott. Amilyen gyorsan csak tudtam, bemenekültem az én szobámba, a lányok pedig nem sokkal később követtek.

Levetődtem ruhástól az ágyra, és a plafont kezdtem el tanulmányozni. Hallottam, ahogy szép sorjában elfoglalják a fürdőt. Hallottam, ahogy beszélgetnek, még kissé kómás hangon. Ahogy végeztek rögtön elfoglalták a helyüket és átadták magukat az álom világnak. Mit nem adtam volna érte, ha én is tudok aludni. Rose még fent volt egy darabig. Mikor észrevette, hogy fent vagyok, kómásan felült és rám nézett.

- Miért nem alszol Alyshon? - kérdezte miköben megdörzsölte a szemét.

- Nem tudok. - rántottam vállat. Nem akartam őt terhelni az én gondjaimmal. - Aludj nyugodtan. - suttogtam, miközben bőröndömből előhalásztam valami olyan ruhát, ami hasonlít a pizsamához. Plusz, amit Hugótól kaptam kis üvegcsét is kiszedtem a táskámból, amivel kitudom szedni a festéket a hajamból és a testpermetet letudom mosni. - Megyek fürdeni. - mondtam és már kiis slisszoltam a szobából. Egy fekete ülepes nacit és egy fekete pólót tartottam a kezemben fekete fehérneművel együtt.

A nappali üres volt, ahogy átsétáltam rajta, megálltam a fürdő előtt és kopogtam. Nem jött semmi válasz, benyitottam. Ledobtam a ruháimat, a kosárra, a hajamat megfesétülem. Messzíről kerültem a tükröt, nem is akartam találkozni a saját pillantásommal. Ruháimat levetettem, csak a földre dobtam és beálltam a tus alá.

A hideg víz jól esett a felhevült testemnek. Egy picit megnyitottam a meleg vizet is, így langyos vízzel mosakodtam. Először csak álltam a víz alatt, és hagytam, hogy lemosson rólam minden mocskot. Mikor már kezdtem megunni, magamhoz vettem az üvegcsét, lecsavartam a tetejét és megmostam vele a hajamat. Többször is megmostam, és láttam, ahogy testemen végig lefolyik a vörös víz. Őszintén reméltem, hogy teljesen kijött a hajamból. Ha bár csak néhány óiráig kellett nélkülöznöm, de hiányoztak már a szőke fürtjeim.

Testemet eper illatú tusfürdővel kentem be, miután megmostam az üvegcsében lévő folyadékkal, de hamar meguntam ezt is. Arcomról próbáltam a zuhany alatt lemosni a sminket, és szerintem nagyja le is jött. Azt hittem egy hideg zuhany megfogja nyugtatni a kiélezett idegeimet, de tévedtem. Csak még feszültebb lettem.

Belecsavartam magam egy fehér törölközőbe és a tükörhöz léptem. A smink nagyjából lejött az arcomról, de, ami rajta maradt teljesen szétfolyt. Sminklemosóval leszedtem az egészet. Hajamban már csak egy halvány árnyalatnyi vörös látszódott, amit igazán nem is bántam, mert így is jól nézett ki. Megmostam a fogamat, még egyszer átöblítettem hideg vízzel az arcomat, majd felöltöztem. Koszos ruháimat a szennyes tartóba gyömöszöltem, és kisétáltam a nappaliba.

Nem volt sehol senki. Ez egy kisebb megnyugvást kölcsönzött számomra, de nem tudom, hogy miért. Talán jobb is így, hogy nem lát senki. Ilyen állapotban senkivel nem tudnék beszélni. A konyhűba mentem, elővettem egy poharat és a hűtőből az őszi lét. Öntöttem magamnak egy pohárral, amit nem ittam meg. Visszatettem a hűtőbe a dobozt és a poharammal együtt visszasétáltam a nappaliba. Lehuppantam a kanapéra, kezembe vettem a TV távirányítóját és bekapcsoltam. Egy zenei csatornára kapcsoltam, a változatosság kevéért Justin énekelt. Kínomban felnevettem és vele kezdtem énekelni, perzse én csak suttogtam. Nem akartam felébreszteni senkit, és most nem is tudtam volna normálisan énekelni.

Love me, Love me. (Szeress, szeress) Say that you love me. (Mondd, hogy szeretsz) Fool me, Fool me. (Bolondíts meg, bolondíts meg) Oh how you do me? (Oh hogy csinálod?) Kiss me, Kiss me. (Csókolj meg, csókolj meg) Say that you miss me. (Mondd, hogy hiányzom neked) Tell me what I wanna hear. (Mondd amit hallani akarok) Tell me you love me. (Mondd hogy szeretsz). - arcomon lassan folytak le könnyeim, hangom keserédesnek tűnt, bár lehet, hogy nem ez lenne a legjobb szó rá.

A poharat letettem az előttem lévő kis asztalra, és visszafordultam a TV felé. Nem töröltem le a könnyeimet, hagytam, had áztassák arcomat. Nem tagadom meg könnyeimet. Justin tovább énekelte a dalt, de én máf nem folytattam vele, alig vártam már, hogy vége legyen.

Rossz tudni, hogy itt van mellettem, hogy közel van hozzám, amennyire csak lehet, de mégis olyan távol, mintha sosem lettünk volna együtt. Pedig együtt vagyunk. Nem mondtuk, ki, hogy vége. Nem szakítottunk. ~ Ugye?! - kérdeztem saját magamtól. Kétségbeesetten pillantottam körbe a szobában, ami igazolná, hogy ez az egész csak egy álom. Hogy, amit most át élek az nem a valóság, és ha felébredek minden rendben lesz. Hogy ez a világ legrosszabb álma, a valóságban, pedig minden a helyén van. De rá kellett ébrednem, ez a keserű és valós igazság, az, amiben most élek. - még több könny gyűlt a szemembe, amiket meg sem próbáltam letörölni. Értelmentlen lett volna.

- Alyshon? - hallotam meg a hangját a hátam mögül. Megmerevedtem, meg sem mertem szólalni, de mozdulni sem. Az egész testem görcsbe feszült. ~ Nem láthat meg így! - futott végig a gondolat az agyamon. De rájöttem, hogy de. - Sírsz? - megkerülte a kanapét és leült mellém. Nem akartam a szemébe nézni. Tekintetemet lesütöttem és kitartóan bámultam egy pontot a szőnyegen. - Mi a baj? - kérdezte. Kezével álam alá nyúlt és fejemet maga felé fordította. De, még akkor sem néztem rá. Féltem, hogy a szemében nem találnék mást, csak az irántam érzett szánalmát. - Nézz rám. - leheletét ajkaimon éreztem, ami csak még jobban fájdította a szívemet. Hangjában a megértés minden porciákáját véltem felfedezni. Egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni. Felpillantottam csokibarna szemeibe. - Miért sírsz? - kérdezte alig pár centiméterre az arcomtól. Lehelete csiklandozta ajkaimat, egy jóleső bizsergés futott végig testemen, olyan, amilyet az elmúlt napban nem igazán éreztem.

- Én annyira sajnálom. - Nem bírtam elszakítani pillantásomat az övétől. - Nem akartam, hogy így láss. - szipogtam és megpróbáltam letörölni könnyeimet. De, ahogy arcomhoz emeltem kezemet, elhúzta onnan.

- Nem kell mentegetőznöd. - mondta olyan egyszerűen. Nem láttam benne azt az idegességet, féltékenységet, ami miatt még délután veszekedtünk.

- De igen. - hajtottam le a fejemet és pilláim alól fellestem rá, és úgy folytattam. - Gondolkodnom kellett volna, nem pedig rögtön igent mondani. Megkellett volna veled is beszélnem a dolgot, még mielőtt elvállalom az Usherrel való közös munkát. Vagy Dannyallel. Nem gondolkodtam, ezért veszekedtünk. Mindenkinek a problémájával akartam foglalkozni, mindenkinek segíteni akartam, mindenben benne akartam lenni és rád olyan kevés időm jutott. Igazad volt. Hibáztam, és én annyira... - nem hagyta, hogy végig mondjam a védőbeszédemet, amit már annyiszor végig gyakoroltam a zuhany alatt.

- Ssh! - suttogta. Ajkai súrolták az enyémeket. - Ez nem csak a te hibád volt. Az enyém is, de rád akartam hárítani, pedig mindketten hibásak voltunk. De értsd meg.. - lepillantott a földre, kereste a megfelelő szavakat. - Én olyan önző vagyok veled kapcsolatban. - látszott rajta, hogy nehezére esik erről beszélnie. - Nem akarom, hogy más több időt töltsön veled, mint én. Nem akarom, hogy más úgy éren hozzás, ahogy csak nekem lenne jogom. - tekintetét lesütötte. Most én voltam az, aki ála alá nyúlt és maga felé fordította az arcát.

- Mindketten hibásak voltunk. - suttogtam.

- Gyere. - pattant fel hirtelen. Értetlenül néztem rá, és ráncoltam a homlokom.

- Hova? - kérdeztem, miközben felálltam.

- Csak gyere. - megfogta a kezemet és az ajtó felé kezdett húzni. Nem tudtam hova megyünk, de bíztam benne. Kinyitotta az ajtót és kiakart rajta húzni.

- Justin.. rajtam nincs cipő. - mutattam lábaimra. - És, ha visszamegyek egyért a szobába, valószínű, hogy a lányok felébrednek.

- Hmm.. - gondolkodó fejet vágott, és szinte láttam, ahogy feje felett felvillan a kis villanykörte. Azzal a kezével, amelyikkel a kezemet fogta magához rántott. Belém, mint valami felismerés villant, egy nyár elejei jelenet, amit szintén egy szállodában követtünk el. Kíváncsi vagyok, hogy vajon Justinnak is az eszébe jutott-e.

- És most mit kezdjek az öleléseddel? – kérdeztem flegmán. Pont ugyanazt és pont ugyanúgy mondtam, mint akkor. Ajkai egy ravasz mosolyra húzódtak, ennyi már nekem elég volt. Tudtam, hogy ő is emlékszik.

- Állj rá a lábamra te bolond. – mondta és megemelt egy kicsit. A lábán álltam, és együtt kibicegtünk a lifthez. Nyílt a liftajtó, ő pedig belépett velem rajta. Megnyomta a legfelső gombot, ami a tetőtérre visz, és az ajtó már csukódott is. Leléptem cipőjéről, kissé hátrébb álltam.

- Miért megyünk fel? – kérdeztem miközben, hajamat fülem mögé tűrtem. Vállat rántott. A lift csipogni kezdett Justin magához rántott egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, és felkapott a kezébe. – Justin tegyél le. – ellenkeztem, miközben nyakába kapaszkodtam, biztonságért.

- Nem teszlek le, és ne aggódj, mindjárt ott vagyunk. – nyomott egy gyors puszit az orrom hegyére, majd felnézett. Nem sokkal később kilökött egy lengőajtót, a meleg nyári levegő azonnal megcsapott, ahogy kilépett velem a tetőre.

Odasétált a szálloda legszéléhez, amelynél csak egy üveg korlát volt elhelyezve. Ott letett a lábára, majd magához húzott. Mellkasának döntöttem hátamat, karomat összefontam magam körül. Éreztem, ahogy hozzám bújik, kezével átölel, és fejét vállamra hajtja.

Csak álltunk ott ketten, és az alvó várost szemléltük. Mintha megszűnt volna a tér és idő létezni. Nem volt ott más csak mi. Nem tudom meddig állhattunk itt, ketten, csendben, az éjszakában, de kezdett hajnalodni. A nap első sugarai narancssárga fényeket festettek az égre. Lágy szellő fújdogált, néha-néha belekapott a hajamba.

Volt időm gondolkozni. Míg karjaiban tartott, szorosan közel magához, gondolkodtam. A fejemben lejátszottam az összes együtt töltött percet, órát. A rengeteg mosoly, fájdalom, amely az élet okozott, összehozott bennünket, de úgy alakul, hogy el fogunk válni. Tudom, hogy ő is érzi. Nem viselkedni így, ha nem tudná, hogy mi lesz a turné végén. És ez az, ami felemészt és feléget belülről mindkettőnket. A tudat. A tudat, hogy egyszer vége a turnénak.

- Justin?! – törtem meg halkan a mitikus csendet.

- Hmm? – éreztem a hangján, hogy fáradt, és hogy ő is elgondolkodott.

- Mi lesz, ha vége a turnénak? – feltettem azt a kérdést, ami már napok óta ott lógott a levegőben, amire kerültük a válaszokat, és amire soha nem is akartam tudni a választ.

- Nem tudom. – suttogta.

- De.. – nem akartam kimondani azokat a szavakat, de muszáj volt. – vége lesz? – hangom remegett az elfojtott sírástól. Nem akartam, hogy sírás legyen a vége, de ez a befejezés, valahogy nem tetszett a szívemnek. Azt mondják, a nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan. Nem akartam, hogy a mi szerelmünk is, csak egy múló nyáli románc legyen. Ahhoz túl sokat jelent számomra. Sokáig hallgatott, meg sem szólalt, csak szorosan tartott a karjaiban. Kezdtem azt hinni, hogy nem is hallotta a kérdést, de amikor meg akartam ismételni, válaszolt.

- Figyelj rám Alyshon! – hirtelen megfordított és már szemben is találtam magam gyönyörű, elszántságtól csillogó szemeivel. – Nagyon jól figyelj rám! – bólintással jeleztem, hogy figyelek. – Ha vége is lesz, - fájtak a szavai, ő is tudta, de nem szóltam közbe, hagytam hadd folytassa. – én akkor is csak téged foglak szeretni! Nem lesz más az életemben, akit még egyszer ennyire tudnék szeretni, mint téged. – két keze közé fogta arcomat, szemem megtelt könnyel, de nem sírtam. – Nem tudhatjuk mit fog hozni a turné vége, de mi erősek vagyunk. Ha valakiknek hát nekünk sikerülni fog. – könnyen szemekkel bólintottam.

Ajkait ajkaimra nyomta és kétségbeesetten csókolt meg. Ez a csók tele volt kételyekkel, fájdalommal és szerelemmel.

Igaz, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a szeptember, de valami újnak a kezdetét. Ebben biztos vagyok.

Hajnalban, a nap sugarai világításában, újra egymásra találtunk, mint két a világban elveszett örök szerelmes. Némán folytak könnyeim arcomon, szorítása kiszorított belőlem minden levegőt, annyira szorított magához, de ezzel tartott életben. A csókunk mentett meg. Újra egymáséi lettünk.